Ablonczy Balázs történész nemrég tett közzé A felületes könyvesbolt-látogató 17 pontot tartalmazó életparancsait, amelynek második pontja így hangzik: soha, de soha ne vegyél olyan könyvet, amelynek címlapján olvashatók a „nagysikerű”, a „tévében látott”, az „ajánlásával”, a „folytatás”, illetve „a Lófaszhadnagy szerzőjétől” kifejezések. Ablonczy ugyanakkor töredelmesen bevallja, hogy ez ellen és még egy pont ellen vétkezetett, és a borítók is sokat javultak a lista első, 2009-es változatónak megírása óta. David Grossmant könyvének hátlapján Tolsztojhoz és Flauberthez hasonlítják, a művet az év könyvének nevezik, és dicshimnuszokat zengnek az alkotásról. Jómagam sem szoktam mindig betartani a fentiekben megnevezett második szabályt, bár egyetértek annak megfogalmazójával.
Amikor a kezembe akadt a kortárs izraeli irodalom egyik legismertebb képviselőjének A világ végére című könyve, azon nyomban Leon Uris jutott az eszembe. Grossmantól eddig semmit sem olvastam, míg Uristól mindent, így óhatatlanul is keresni kezdtem a két szerző közötti hasonlóságokat és különbségeket. Azzal persze már az elején tisztában voltam, hogy míg Uris valahol a ponyva és a szépirodalom határán lavírozott, addig Grossman kizárólag a művészi irányvonalat képviseli, így nem tulajdonítottam különösebb figyelmet a sok ajánlásnak, pedig kellett volna. Egyrészt egy feleslegesen hosszúra nyújtott történetről beszélünk, amelyről érződik ugyan, hogy a szerző szándéka szerint minden egyes szavával, az idősíkok váltogatásával és a visszaemlékezésekkel a szereplők lelki világának legmélyebb rejtekeibe kíván beavatni, ám túllőtt a célon, a kevesebb több lett volna. Másrészt egy igazán szép és művészi igényességgel megírt darabról beszélünk, amely nagyon türelmesen, maximális odafigyeléssel olvasva katartikus élményeket is szerezhet.
A történet egy szerelmi háromszög szereplőiről, az ebből a viszonyból születő gyerekekről, barátságról, háborúellenességről és egy anya odaadó szeretetéről szól. Ora asszony éppen Ofer fia leszerelését készül megünnepelni, amikor fia bejelenti, hogy önkéntesként visszatér a hadszíntérre. A frissen elvált Ora képtelen otthon maradni és várni, mikor kopogtat be a hadsereg képviselője fia halálhírével, ezért úgy dönt, a galileai hegyekben rejtőzik el. Útitársnak magával viszi egykori szerelmét, Avramot, volt férjének, Illánnak barátját, Ofer apját, aki két évtizede képtelen felvállalni a fiút. Ora és Avram beszélgetései, visszaemlékezései kiváló lélektani realizmussal áthatott dialógusok, emellett pedig hűen ábrázolja az izraeli társadalomnak az állandó fegyveres harc és fenyegetettség közepette kialakult és a mindennapok részévé vált paradox válaszreakcióit, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek.
A prológus olvasása közben úgy éreztem, letehetetlen könyvvel lesz dolgom. Az 1973-as jom kippuri háború közben ismerkedünk meg a szereplőkkel, ekkor alakul ki közöttük az a kapcsolatrendszer, ami később az egész történeten végigvonul. Ám a prológus után mintha egy teljesen más könyv kezdődne, és innen csak kisebb adagokban érdemes olvasni, mert ellenkező esetben befogadhatatlanná válik. Legalábbis azon olvasók számára, akik nem azért folytatták a könyvet, hogy ha már belekezdtek, essenek túl rajta. Akik viszont képesek beleélni magukat az élethelyzetekbe, könnyen azonosulnak a sorsokkal, azoknak gyötrelmes és szenvedéssel teli lesz minden sora, ugyanis a lelkek, érzelmek háborúja mindenen túltesz. A bevallottan terápiás céllal írt könyvre időt kell szánni, ellenkező esetben könnyen felidegesítheti az olvasót annak vontatottsága, lassú hömpölygése, a részletgazdagság, ami ez esetben inkább hátrány, mint előny.
A könyvnek sikerül autentikusan ábrázolni az izraeli mindennapokat, azt, hogy az élet elvesztésének mindennapos lehetősége mennyire mélyen beleívódott az emberek agyába. Ora belső vívódásainak ábrázolása anyaként, feleségként szintén mélyen megérintik az embert, ám a szerző addig elmegy az aprólékosságban, hogy a végére elsikkad a lényeg. Nagyon éles, kiválóan fényképezett és nagy felbontású fotókat kapunk a szereplőkről, ám a családi album csak nem akar összeállni.
Összegzésként: nem kis türelem és nem kis empátiakészség szükséges a könyv elolvasásához és átéléséhez, ám akiben megvan a nyitottság és befogadókészség, biztosan megtalálja azokat a csúcspontokat, amelyek miatt érdemes volt hosszú oldalakon át engedni az írónak, hogy bűvkörébe vonjon. Mert csúcspontok igenis vannak.