Raylan Givens, a törvény embere ezúttal majdhogynem magánnyomozásba kezd. Nyoma veszik egyik barátjának, a barátnője ex-pasijának, Harry Arnónak, Raylan pedig a sajátos módszereivel lát hozzá, hogy kiderítse az igazságot. Mi, az olvasók egész biztosra tudjuk, és Raylan ellenfelei is sejtik, hogy ő az a fajta ember, aki előbb lő, aztán kérdez.
Harry Arnóra, az öreg és dörzsölt bukmékerre emlékezhetnek Elmore Leonard rajongói, Raylan Givens mellett vele is találkozhattunk már a Prontóban. (A regény olvasható magyarul is, a 90-es években jelent meg a JLX Kiadónál.) Nos, Harry most úgy dönt, hogy kiszáll a buliból, de előtte még behajtana egy utolsó tartozást. Egy bizonyos Warren „Chip” Ganz amerikaifutball-meccsekre meg pár egyetemi ligás kosárlabda-mérkőzésre fogadott nála, de mindig más nevet használt, és a tétjeit soha nem fizette ki, így tartozik neki tizenhat és fél rugóval. Harry felfogad egy körözött bűnözők begyűjtésére szakosodott Puerto Ricó-i fejvadászt, és ráküldi Chipre. Itt csúszik el minden. Bobby (a Puerto Ricó-i fejvadász) annak rendje és módja szerint megjelenik Chip floridai villájában, hogy a megbízójának eleget téve behajtsa a tartozást, de ott aztán percek alatt új egyezséget köt Chippel és a börtönt is megjárt haverjával, Louisszal, és eltervezik, hogy elrabolják Harryt, majd megfosztják az összes pénzétől. A tervet tett követi, a segítségükre pedig egy csinos jósnő, bizonyos Dawn tiszteletes lesz. A kívülállók (Raylan és a barátnője) csak annyit észlelnek, hogy Harrynek egyik napról a másikra nyoma veszik. Nem éppen úgy, mint a kámfornak, maradnak nyomok, és Raylan ezeken elindulva kezd nyomozni.
Elmore Leonard regényeiben az események egyszerűen csak bekövetkeznek; nincs az olvasónak az az érzése, hogy a szereplők azért a bizonyos (a történet gerincét képező) cselekményért vannak, sokkal inkább az csapódik le, hogy az is egy epizód az életükből. A Váltságdíj fejében például azzal kezdődik, hogy Raylan Givens leszállít egy körözött, a törvény elől megszökött bűnözőt, és közben belebotlik két rablóba; egy kalap alatt őket is beviszi. A nyitójelenetnek az égvilágon semmi köze a későbbiekhez, a szerző ezzel egyrészt Raylan Givensről, a Rendőrbírói Szolgálat emberéről fest képet, másrészt azt sugallja, hogy Raylannek minden napra jut valami, nem csak a jelen regény cselekménye élteti őt. A befejezés is hasonló: az olvasónak az az érzése, hogy – matematikai hasonlattal élve – a sztori csak egy szakasza egy végtelen egyenesnek, volt előtte is élet, és lesz utána is. A szakasz előtti és utáni részt is látni, de a fókusz nem azon van.
Elmore Leonard főszereplőit tetteik és kimondott szavaik jellemzik, maga a szerző tényleg nem sokat foglalkozik a prózai művekben szokásos leírásokkal. Raylan Givens külsejéről (a floridai nyárban is „cowboykalapfélét”, csizmát és öltönyt hord) többnyire a többiek dialógusaiból szerzünk tudomást, az a múltbéli epizód pedig, amelyben a rendőrbíró habozás nélkül lepuffantott egy bűnözőt egy bárban, s amelyről barátnőjével beszélget (az olvasó pedig így ismeri meg a történetet) az ő vérmérsékletéről, hozzáállásáról, habitusáról tanúskodik. Ettől persze nagyon szárazzá válik Elmore Leonard prózája, de ugyanakkor pörgőssé és filmszerűvé is. Így egyedi minden Leonard-regény, a krimik között különleges helyet foglalva el.