Igencsak szokatlan eset kavarja fel a londoni Természettudományi Múzeum mindennapjait: eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux, egy óriáskalmár. A dolog azért rendkívül hihetetlen, mivel senki sem tudja elképzelni, hogyan juttatták ki észrevétlenül a több ezer liter sós vizet és formalint, na meg az óriáspolipot tartalmazó kilencméteres tartályt. Nagyon hamar kiderül azonban, hogy ez szinte csak egy jelentéktelen részlet az üggyel kapcsolatosan felmerülő, ennél sokkal bonyolultabb kérdések sorában. Az események szenvedő alanya, majd központi szereplője Billy Harrow, a polip preparátora, aki magát a bűntényt is felfedezte a múzeumban.
Billynek előbb a rendőrség egyik különleges osztályának – a kultuszrendőrségnek – munkatársai körében kell eltöltenie néhány kellemetlen órát, majd elsodorja egy olyan London, amiről egyszerű halandóként addig fogalma sem volt. Miközben a felszínen a város éli a maga mindennapi életét, egy másik, párhuzamos Londonban őrült szekták vívnak egymással vallásos háborút, kegyetlen – enyhén szólva is bizarr megjelenésű – bandavezérek uszítanak brutális és hasonlóképpen fura kinézetű orrgyilkosokat a városra, a kultuszrendőrség saját, szintén nem hétköznapi módszereit bevetve próbálja megoldani az ügyet. Billy meglepetten szembesül azzal, hogy az elrabolt polip sokak számára valódi istenként jelenik meg ebben a világban, őt magát pedig – mint a hatalmas tengeri lényhez a preparátoraként legközelebb álló személyt – egyfajta prófétának tekintik, vagy minimum azt feltételezik róla, hogy tudja, hol van az óriáspolip. Éppen ezért többen is szeretnék a maguk társaságában tudni, akár erőszakkal is. Elrabolják, legjobb barátját elteszik láb alól, mígnem az egyik poliphívő szekta egyik kiátkozott tagjában, Dane Parnellben segítőtársra lel. Utóbbi otthonosan mozog a „másik Londonban”, erre pedig Billynek igencsak szüksége van. Együtt próbálják kideríteni, hogy kinek is állhatott érdekében ellopni a polipot, viszont dolgukat nehezíti, hogy közben bujkálniuk kell, mivel ott van nyomukban az egész londoni mágia-alvilág színe-java, furábbnál-furább teremtmények. Hőseinknek kevés segítőtársa akad – ezek egyike a famulusok szakszervezetének vezetője, egy Wati nevű usébti –, és egyre szorul a hurok körülöttük. Egyre több információ utal arra, hogy mindent elsöprő, végzetes apokalipszis közeledik, ami összefüggésben van a polip eltűnésével. Billy és Dane tehát nemcsak a bőrét kénytelen menteni, hanem versenyt is fut az idővel, hogy a közben kibontakozó, grandiózus méretű, őrült forgatókönyvet keresztülhúzza.
A Kraken az 1972-ben született brit író, China Miéville 2010-ben megjelent regénye, amely magyar fordításban az Agave Könyvek gondozásában jelent meg 2013 őszén. Műfaját tekintve urban-fantasy, ami egy újabb állomás a szerző azon kísérlete során, miszerint minden egyes regényét más-más műfajban szeretné megírni. Ezt megelőzőn írt már epikus fantasyt, kalandregényt, westernt, noir detektívregényt, majd sci-fit, legutóbb pedig egy fantasy- és steampunk-ötvözet ifjúsági regényt. És hogy mennyire jól csinálja, azt jelzi a díjak sokasága, amit eddigi műveivel elnyert: a Perdido pályaudvar, végállomás című regénye 2001-ben Arthur C. Clarke-díjat és Brit Fantasy-díjat kapott, az Armada 2003-ban szintén megkapta az utóbbi díjat, az Iron Councilt 2005-ben Arthur C. Clarke- és Locus-díjjal is kitüntették, az Un Lun Dun 2007-ben kapott Locus-díjat a legjobb ifjúsági regény (young adult) kategóriában, a The City & the City pedig 2010-ben nyerte el az Arthur C. Clarke-, a Hugo- és a World Fantasy-díjat. Magyarul most megjelent regényét, a Krakent 2011-ben szintén Locus-díjjal tüntették ki a legjobb regény kategóriában, az Olvasóterem által is ismertetett Konzulváros pedig 2012-ben nyerte el ugyanezt a díjat. A számos díj mellett a szerző számos jelöléssel is büszkélkedhet a legrangosabb fantasy és sci-fi díjak sorozatában. Mindezeken túl azonban van egy fontos aspektusa is Miéville munkásságának: az olvasók rendkívüli módon értékelik azt, amit csinál.
Ahogy már több írásomban is említettem, nem mozgok különösen otthon sem a fantasy, sem a sci-fi területén, ennek ellenére kezembe kerül egy-egy regény az említett műfajokból, amely – elsősorban témáját tekintve – kellőképpen felkelti az érdeklődésemet ahhoz, hogy belevágjak az olvasásba. Hasonló próbálkozás volt részemről a Kraken is, amelynek elolvasásában sokkal inkább a kíváncsiság vezérelt, mintsem a Miéville vagy a műfaj iránti rajongás. A Konzulváros olvasása során szerzett tapasztalataim, na meg a fülszöveg alapján egy dologban biztos voltam: Miéville fantáziájára ebben a regényben sem lesz panasz. Túl a több mint 650 oldalas regényen, elmondhatom, hogy ezen a téren a szerző maximálisan beváltotta a reményeimet: egyszerűen egy olyan világba kalauzolt, amelyben időnként csak kapkodtam a fejem – persze csak képletesen –, sodródva a fantasztikum és mágia hömpölygő folyamában. Az emberi képzelőerő határait feszegető szereplők és mitológiában gyökerező lények, tudományos igényességgel megrajzolt társadalomkép és hitvilág, sziporkázó párbeszédek, pár váratlan, és megfelelő időben bedobott csavar, néhány mély mondanivaló, mindez pedig nyakon öntve egy adag sötét humorral – elsősorban ez, ami miatt Miéville-ről egyértelműen kijelenthetjük, hogy nem kispályás a fantasy műfajában. A regényt olvasva valahogy nincsenek kétségeim afelől, hogy az egyik legeredetibb fantasy-szerző manapság, akire a továbbiakban is érdemes odafigyelni, és akinek képzelőereje a műfaj másik fenegyerekének, Neil Gaimannek a fantáziájával vetekszik.
A Kraken egyszerre volt lenyűgöző és fárasztó. Előbbi nemcsak a szerző kimeríthetetlen ötlettárának és pörgős – az olvasó figyelmét lankadni egy pillanatig sem engedő – stílusának köszönhető, hanem az igencsak beszédesre, ízesre sikerült magyar fordításnak is, ami Juhász Viktor munkáját dicséri. Ez kétségkívül a magyar kiadás egyik legnagyobb erénye, a fordítónak sikerült kellőképpen kiaknázni a magyar nyelv sokszínűsége biztosította lehetőségeket. Ehhez pedig majdnem annyira őrült fantáziára van szükség, amiről maga a szerző is tanúbizonyságot tesz. A szórakoztató percek mellett kellőképpen sikerült agyilag lenulláznom magam – jó értelemben véve –, mire a regény végére értem, elsősorban a helyenként igencsak tömény tartalomnak, a sok apró, egymással összefüggő, majd egy elképesztő rendszerré összeálló részletnek köszönhetően, amelyek mindvégig nagy odafigyelést igényeltek olvasás közben. Be kell vallanom, hogy maradtak még fehér foltok a történet egy-egy részletét illetően, egyszerűen képtelen voltam ennyi idő alatt mindent magamba szívni és megemészteni. Egy azonban biztos, egy percig sem unatkoztam, erről Miéville gondoskodott. Rá korántsem érvényes a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Ő ért hozzá és csinálja – nagyon is jól –, emellett még tanítja is – kreatív írás formájában, a Warwicki Egyetemen. Akárcsak a legutóbbi Miéville-recenziómban, itt is elmondom: fognak még hallani a magyar olvasók róla, és okozni fog még néhány kellemes meglepetést számukra.