Karafiáth Orsolya A házikedvenc című regénye első látásra, aztán első beleforgatásra mesekönyvnek tűnt… Ahogy végigolvastam, rájöttem, hogy tényleg mesekönyv: mese felnőtteknek. A történet kerek, egész, van kezdete és befejezése, folyamatos idő és rendezett tér jellemzi. A főszereplő Orsi, aki megunja, hogy még mindig a szüleinél lakik és egyetlen normális kapcsolata sincs, elhatározza, hogy változtat az életén. Előbb felmond munkahelyén, majd utazni kezd, végül hazatérése után önállóan albérletbe költözik. Itt különböző kalandok után megismeri a nagy Őt, összeházasodnak és boldogan élnek… De…
De… Van egy tizenharmadik fejezet (már a szám is árulkodó…), amelyben az írónő túllép a hollywoodi filmek kliséin, azon, hogy az élet a „holtomiglan-holtodiglan” kimondásánál véget ér, és csupán két rövid oldalban leönti egy kis keserű csokoládéval ezt a rózsaszínű feelinget…
De… Ezt az egész érzelmes alaptörténetet átszövi egy nagyon finom fekete humor és irónia, icipici horrorral fűszerezve. Nyelvezete mai, pörgős, csak úgy repít át az oldalakon. A klasszikus regény úgy válik maivá, modernné, hogy számtalan értelmezési réteg rakódik egymásra benne.
Minden olvasónak megvan a saját olvasási módja, gyorsasága, „emésztőképessége”. És mindenkiben létezik az a bizonyos előzetes elvárás egy-egy könyvvel szemben, ami műveltségéből, az addig elolvasott könyvekből, az illető korról és az illető íróról való tudásából tevődik össze. Nálam is így működik. Karafiáth? Hmm… lássuk csak. A regény első néhány fejezeténél csak ráncoltam a szemöldököm, vártam, hogy mi sül ki az egészből, készültem a nagy bummra: vérre, szexre, trágárságra, az idő megtörésére, a szereplők megbolondulására… Valamire, bármire, ami előzetes elvárásaim szerint egy posztmodern- és ráadásul Karafiáth-regényre passzolna. És nem jött. Viszont jött az a nagyon jó érzés, amikor egy regény beépül a gondolatainkba, felteszi a kérdéseit, néha válaszol, néha nem, interakcióba kerül velünk, szól nekünk, szól hozzánk. És úgy értem a végére, hogy élveztem az olvasást, foglalkoztattak a könyvben leírtak, gondolatban vitatkoztam vagy egyetértettem egy-egy szereplővel, és megkaptam benne Karafiáth Orsolyát is. Szó szerinti és átvitt értelemben is…
Számomra a következő rétegek bomlottak ki az olvasás folyamán: talán a legegyszerűbben bemutatható réteg A házikedvenc mint társadalmi regény. A 19. századi nagy regények nyomán (hirtelen Mikszáth Különös házassága vagy Noszty fiúja jut eszembe párhuzamként) az író görbe tükröt tartva mutat be egy-egy embertípust. A főszereplő, Orsi típusa nagyon gyakori társadalmunkban: ő a diplomás értelmiségi, aki trendi munkahelye (szerkesztő egy női magazinnál) és kellemes külseje (csinos, ápolt, jólöltözött) ellenére még mindig a szüleinél lakik és folyton jövőnélküli kapcsolatokba bonyolódik. Mikor elege lesz mindenből, első lépése a menekülés: Tibetbe utazik egy fél évre. Mikor hazatér, konstatálja, hogy nem sok minden változott és felismeri azt, amit előbb-utóbb mindenkinek fel kell ismernie: az életén változtatni csak ő maga tud. Ekkor határozza el, hogy albérletbe költözik. Amikor még mindig nem mennek túl jól a dolgok, jön a következő (ugyancsak nagyon divatos) menekülési forma, a bánatevés. Később inni is kezd, bár az alkoholizmusig azért nem jut el. Bori néni, a macskás ház tulajdonosa a tipikus házinéni. Aki lakott valaha albérletben, ne adj Isten olyanban, ahol még a főbérlő is ott él, biztosan enyhe hátborzongással gondol erre az időszakra. Aki most is olyanban lakik… hát kívánom, hogy tudjon önálló lakásba költözni. A legjobb házinéni is tud néha idegesítő lenni, tud a lehető legrosszabbkor betoppani, tudja a hónap legrosszabb napjain kérni a házbért, akárcsak Orsi Bori nénije. A helyzetet még csak rontja Bori néni férje, az alkoholista Máté bácsi. Máté bácsi az alkoholisták alaptípusa: különböző nehézségek miatt menekült az italhoz, különböző mentségeket sorolva folytatja ezt az ön- és társpusztító tevékenységet, sőt a tipikus rossz barátok, az ilyenkor óhatatlanul előkerülő ivócimborák is megjelennek a regényben. Aztán ott van András, az író. A tehetségkutató műsorok dömpingjét megélve láthatjuk, mennyire nem képesek a résztvevők kezelni a sikert és kihasználni a hirtelen jött népszerűséget. Így van ezzel András is, aki nem tudott egy jó életet és egy igazi karriert felépíteni, tönkrement a házassága, elvesztette az ihletet. Így érte el korunk egyik legdivatosabb betegsége, a depresszió. Különlegesek a mellékszereplők is: az „ezo-mindenes”, a mindenhol megjelenő csodadoktorok, kuruzslók prototípusa, aki pénzért mindenre képes vagy Pali, a szerelők gyöngye.
A Házikedvenc másik rétege a pszichoanalitikus réteg lehetne, hiszen ebben az értelmezésben minden szereplő Orsi egy-egy énjét jelenítheti meg. Dante Isteni színjátékában az erdő lélekjelképként van jelen, ugyanígy tükrözheti Orsi lelkét a ház. Ektorp, a svéd lány Orsi vampos, dögös énje, míg András, az író azt a vágyat tükrözheti, hogy a mások írásaiból cikkeket szerkesztő lány igazi, saját gondolatait közvetítő író szeretne lenni. És ott vannak a különböző álmok, képzelgések, látomások is a regényben. Ezt a vonalat hosszan lehetne boncolgatni, de úgy gondolom, mindenki tegye meg a saját olvasatában…
Nem elhanyagolható az ún. mesei-mitologikus réteg sem, hiszen a tibeti macskadémon legendájára épül fel a történet. A sok furcsaság Orsi és a többi szereplő életében így kap értelmet, a regény pedig egy plusz pikantériát… Egy icipici detektívesdi is van a végén: meg kell fejteniük a démon nevét, hogy legyőzhessék. Ez a motívum nagyon sok népmese jellemzője (lásd például a Hétszínyi Kapanyányi Monyók meséjét).
A végére hagytam – bár ez is sokat segít a megértésben – a regény füveskönyv-jellegét. Jó néhány olyan gondolatot találtam a fejezetcímekben vagy magában a regénytestben, amelyek bizony mély bölcsességeket tartalmaznak. Van köztük régi, archetipikus tapasztalaton alapuló és van a mai világunkra alkalmazható, valószínűleg az írónő saját életén is átszűrődő aforizma. Csak egyet idézek, épp az olvasásról: „… olvasni igenis fontos, sőt néha akár életmentő is lehet! Persze nem mindegy, milyen olvasmány kerül a kezünkbe, és az sem, képesek vagyunk-e olvasni a sorok között…”
Külön említést érdemelnek a könyv illusztrációi, azok önmagukban is műremekek. Ezektől a rajzoktól, kollázsoktól válik a könyv önmagává, felnőtteknek szóló meseregénnyé, amely egyszerre véresen komoly, lebegően játékos és nagyon szórakoztató. Az alkotó Filó Vera, aki Karafiáth Orsolya minden eddigi könyvét illusztrálta. Rajzai annyira egyben vannak a szöveggel, hogy szinte szerzőtársnak is fel lehetne tüntetni. Filó Veráról, illetve Karafiáth Orsolyával való alkotói kapcsolatáról többet lehet megtudni (többek között) itt.