Norman Manea az egyik legismertebb kortárs román író, és egyben az egyik leggyakrabban fordított román regényíró. Az Egyesült Államokban él, ahová a román kommunista titkosszolgálat, a Securitate zaklatásai elől disszidált. Az országot 1986-ban hagyta el egy nyugat-berlini ösztöndíjnak köszönhetően, majd 1988-ban az Egyesült Államokban telepedett le. Eddig több mint húsz könyve jelent meg, amiből tíz még kitelepedése előtt. Könyveit mintegy húsz nyelvre fordították le, többek között angol, francia, svéd, spanyol, olasz nyelven olvashatók. Magyar nyelven három regényét adták ki – az 1997-es Bohócokról címűt, a 2003-ban megjelent önéletrajzi regényét, A huligán visszatér – Egy kelet-európai bujdosó emlékei címűt, valamint a 2009-es Odú címűt –, emellett néhány rövidprózai írása is olvasható magyar fordításban.
Az Ódú 2014-ben jelent meg magyarul a Kossuth Kiadó gondozásában. A regény Amerikában játszódik, egyik főhőse Augustin Gora, Romániából menekült professzor, aki különös mellékfoglalkozást űz: nekrológokat ír elhunyt honfitársairól. A másik főhős Peter Gașpar professzor, szintén romániai disszidens, aki néhány évvel később került az Államokba. Gașpar Auschwitzból megmenekült zsidó szülők gyereke, akit különös viszony fűz Gorához: mindketten ugyanazt a nőt szeretik. A titokzatos asszony, Lu (Ludmila Serafim), tulajdonképpen Gora felesége, aki azonban nem követte férjét az emigrációba, hanem később Gașparral folytatott viszonyt, és vele került ki Amerikába, hogy ott majd tulajdonképpen mindkettejük számára elérhetetlenné váljon. A regényt átszövik a két főhős valós és képzelt párbeszédei (telefonbeszélgetései), többnyire ezekből bontakozik ki a rendkívül kusza és szövevényes cselekmény. Mindkét főhős valójában a szerző alteregója, életük számos ponton tele van Manea életére vonatkozó utalásokkal. A szerző emellett egy harmadik szerepben is megjelenik a regényben: a helyenként felbukkanó, egyes szám első személyben mesélő narrátoréban.
A történetet két esemény fogja keretbe: egy gyilkosság, valamint a 2011. szeptember 11-ei New York-i terrortámadás. Előbbi áldozata szintén egy romániai emigráns értelmiségi, Mihnea Palade, utóbbi pedig egybeesik egy rejtélyes eltűnéssel: Peter Gașparnak éppen a robbanás délelőttjén van találkozója a World Trade Centerben. Manea könyvének életrajzi utalásaiból Palade személyében felismerhető a neves román származású világtörténész és író, Ioan Petre Culianu, akit 1991. május 21-én a Chicagói Egyetem menzájának vécéjében lőttek le. A tettes kiléte mindmáig ismeretlen, az ok pedig csak sejthető. Culianu a szintén világhírű vallástörténész Mircea Eliade (a könyvben Cosmin Dima néven szerepel) tanítványa és közeli munkatársa volt. Ő volt az, aki a nagy mester életművének kutatása közben rádöbbent annak fiatalkori szélsőjobboldali kapcsolataira és szimpátiájára. A kilencvenes évek elején, az éledező Eliade-kultusz közepette Culianu nemcsak a legionárius mozgalom vehemens bírálója volt, hanem a kommunista rendszeré és a rendszerváltó neokommunista Iliescu-rezsimé is, emellett a román királyság visszaállításának egyik jeles támogatója. Sokak szerint halála összefügg a nézetei által kiváltott nemtetszéssel, és a KGB-re jellemző kivégzési mód a román titkosszolgálat amerikai befolyásának tulajdonítható. A regényben a szerző Dima (azaz Eliade) személyiségének árnyoldalait Peter Gașpar révén tárja fel, aki Palade felkérésére és Gora biztatására ír nekrológot az elhunyt vallástörténésztől. Ez szintén egy önéletrajzi vonatkozású utalás, hiszen a 90-es évek elején éppen Manea volt az, aki Felix culpa című esszéjével lerántotta a leplet Eliade múltjáról, heves vitát indítva el ezzel romániai értelmiségi körökben. Ugyanakkor Manea – Culianuhoz hasonlóan – a rendszerváltás utáni Románia totalitárius beidegződéseit, a feléledő nacionalista és ortodox-legionárius mozgalom megerősödését is elítéli, ezért hazájában a kommunizmus bukása után sem tartozik a rendszer kedvencei közé. Culianu meggyilkolására az Eliade körüli vita kirobbanása után, 1991-ben kerül sor – Manea regényében a nekrológ megjelenése után gyilkolják meg Paladét. Ezt követően Petre Gașpar is halálos fenyegetést kap, amiről meg van győződve, hogy összefügg a gyilkossággal. A fenyegető levél ügyében zajló rendőrségi nyomozás sokkal inkább Palade és Dima életének és munkásságának részleteire derít fényt, mintsem magára az ügyre, amit végül Gora segítségével sikerül megoldania Gașparnak.
Az Odú korántsem könnyű és könnyed olvasmány, hiszen a valóság és fikció keveredése, az idősíkok váltakozása, a mitológiai és filozófiai vonatkozásokkal átszőtt cselekmény és párbeszédek, a nem egyszer összemosódó karakterek, valamint a mindenféle fölöslegtől lecsupaszított, rövid mondatok nagy odafigyelést igényelnek olvasás közben. Igazából nagyon nehéz úgy olvasni, mint egy regényt, a szerző hol a részletekben merül el túlságosan, hol az események vonatkozásában kalandozik el, hol az elbeszélési stílus válik túlságosan monotonná, miközben az olvasónak szinte egy kirakós darabjaiként kell összeállítania a képet. Az Odú – ahogy a könyv fülszövege is fogalmaz – „az emigrációba kényszerült, bujdosó kelet-európai értelmiségi számvetése”, az odúként funkcionáló és az emberiség emlékezetét szimbolizáló könyvtár magányából, önéletrajzi és életrajzi eseményekkel teletűzdelt elmélkedés identitásról, menekülésről, kitaszítottságról, hontalanságról és halálról. Egyes kritikusok szerint a regény magán hordozza egy detektívtörténet vagy politikai thriller vonásait is. Az erre utaló részletek – a gyilkosság, a fenyegető levél, az FBI által folytatott nyomozás, majd egy rejtélyes eltűnés – azonban sokkal inkább csak támpontok az emlékek, mítosz, irodalom, szimbólumok és sors kavalkádjában. A múltba kapaszkodó és a jövőbe tekinteni képtelen, a jelenben vergődő értelmiségi története valójában egy túlságosan is hosszúra sikerült esszé, egy sokkal inkább nyomasztó, mintsem felszabadító olvasmány.