Gróf Bánffy Miklós 1874. december 30-án született Kolozsvárott. Származása, szülei vagyona, társadalmi helyzete és műveltsége bármire predesztinálhatta a fogékony, jó eszű gyereket, őt az irodalom, a képzőművészet és a zene érdekelte. „Nagy nyelvtudása mellé mind a három művészeti ágban tudományos színvonalú műveltséget szerzett. Gazdag nyelvezetű, jó stílust csiszolt ki a maga számára, több hangszeren is játszott, a kottát ugyanolyan jól olvasta, mint a regényeket. És ha nem lett volna gróf, ha nem lett volna író és nem lett volna kultúrpolitikus, nyilván úgy tartanók számon, mint századunk egyik igen jelentékeny grafikusát, könyvillusztrátorát.” – írja róla Hegedűs Géza.
Bánffy Miklós politikai, kulturális és irodalmi tevékenysége egyaránt jelentős. Én az utóbbi kettőre szeretnék kitérni ebben a megemlékezésben. A 20. század forrongó történelmében különös kegy az Úristentől, hogy olyan személyiségek vigyázták kultúránkat, mint Bánffy vagy Kós Károly…
Miközben több cikluson át országgyűlési képviselő, majd 1906 és 1910 között Kolozs megye főispánja volt, 1912-től a budapesti Nemzeti Színház és az 
Állami Opera intendánsi feladatával bízták meg. Ebben a feladatkörben nemcsak mint művészeti igazgató remekelt (itt említeném meg, mennyire támogatta Bartók Bélát és műveinek bemutatását), hanem jó gazda is volt: egyenesbe hozta a színház anyagi ügyeit, fejlesztette, újra népszerűvé tette. 1916-ban újabb fontos megbízatást kapott: IV. Károly magyar királlyá koronázásának ünnepségét kellett megkoreografálja és levezényelje. A mélyen humanista és békepárti Bánffy kihasználta ezt az alkalmat (is), hogy háborúellenességét kifejezze: a koronázási díszmenetben részt vettek az első világháború rokkantjai, sebesültjei. Megdöbbentő, szomorú felvonulás volt…
Az első világháború elvesztésének, a trianoni békediktátum Magyarországra kényszerítésének és a rendkívül kedvezőtlen politikai helyzetnek következménye, hogy 1926-ban hazaköltözött az akkor már Romániához csatolt Erdélybe. Hol kolozsvári palotájában, hol bonchidai kastélyában időzött. Kolozsváron élénk társadalmi életet élt, reprezentált, itt laktak rövidebb-hosszabb ideig szerelmei is, háza irodalmi szalonként működött. Bonchida az ihlet, a csend, pihenés, az alkotás szigete volt. Itt szeretett írni. Ebbe a gyönyörű kastélyba nem engedte bevezetni a villanyt, gyertyafénynél írt, vendégeit gyertyafényes asztalhoz ültette, ahol libériás inasok szolgálták fel az étkeket, majd vezették szobáikba az ott alvókat. (A kastélyt a második világháborúban lebombázta a német légierő, bosszúból Bánffy náci-ellenes tárgyalási kísérleteiért. 2001 óta nemzetközi összefogással folyik a felújítási munka. Az Erdély Versailles-aként aposztrofált kastélyban kulturális és oktatási tevékenységeket terveznek folytatni.)
Kolozsvár-Bonchida kettőssége jól példázza Bánffy Miklós „rendhagyó” egyéniségét: „ősi történelmi család leszármazottjaként, Erdély egyik leggazdagabb főuraként, sikeres magyar államférfiként választotta az írói és művészi hivatást, ily módon annak a „polgárosult arisztokráciának” a jellegzetes képviselője volt, amelynek inkább a nyugat-európai országokban: angol és francia földön voltak reprezentánsai, mintsem a közép-európai régióban.” – írja róla Pomogáts Béla.
Bánffy Miklós hamar felismerte, hogy Erdélyben az akkori politikai viszonyok között egyetlen esélye a magyarság megmaradásának, ha megtartják a kulturális intézményeket, biztosítják működésüket. A gróf ebben a helyzetben anyagilag és erkölcsileg is erős támogatója volt többek között az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnek (EMGE), az Erdélyi Múzeum Egyesületnek (EME), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE) és sok más kisebb szervezetnek, valamint számos írónak. Különleges figyelmet fordított az Erdélyi Helikon fenntartására, valamint a könyvkiadás fellendítésére (a Szépmíves Céh és a Minerva Rt. is sokat köszönhetett neki). A Helikonnál szerkesztőként és illusztrátorként is dolgozott, ebben az időszakban teljesedett ki írói tevékenysége.
1926-ban mutatták be Maskara című vígjátékát, 1929-ben pedig a Martinovics című klasszikus hagyományokat követő lélektani drámát. 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig című regény: Bánffy mesteri eszközökkel mutatja be hősének egyetlen napját, a modern irodalom emlékezéstechnikájával és időkezelésével kísérletezve. Az 1931-ben megjelent Fortéjos Deák Boldizsár memorialéja című elbeszélésfűzére apokrif emlékirat formájában idézi fel II. Rákóczi György és I. Apafi Mihály Erdélyének életét. Az Emlékeimből egy 1932-ben megjelent memoár a saját életéből, az 1942-ben megjelent Farkasok pedig novelláskötet. Az írói kibontakozás folyamatát koronázta meg Bánffy Miklós háromrészes nagyregénye, az Erdélyi történet. Elkészülése, megjelenése csaknem egy évtizedet fog át: a Megszámláltattál… 1934-ben, az És híjával találtattál… 1937-ben, végül a Darabokra szaggattatol 1940-ben került az olvasók elé. A regénytörténet egy évtizedet ível át: az 1904 és 1914 közötti válságos évtizedet és a Ferenc József-i Magyarország arisztokráciáját mutatja be. Megismerhetjük életmódját, politikai magatartását, kultúráját, ízlését, szokásvilágát, valamint szembesülhetünk hanyatlásával is. A mű egyszersmind hű tükre az összeomlás felé sodródó történelmi Magyarország utolsó éveinek. Bánffy nem kevés nosztalgiával emlékezik az arisztokrácia korábbi társadalmi szerepére, ugyanakkor metsző iróniával szemléli dologtalan életmódját; sajnálkozik szerepvesztésén, de tudja, hogy a vég immár elkerülhetetlen.
Mire a gróf ezt a regényét befejezte, kitört volt a második világháború: a kisebbségi magyarság politikai érdekei regényírói sikereinek teljében szólították ismét a politikai küzdőtérre. Egyéniségéhez és felfogásához híven, ahol lehetett a béketárgyalásokat segítette, a kultúrát mentette. A háború után újjászerveződő erdélyi magyar szellemi életben is próbálta megtalálni helyét: dolgozott az Utunknál, 1946-ban megjelent Bűvös éjszaka című regénye, a kolozsvári színház bemutatta Az ostoba Li című háborúellenes szatíráját. Huszonöt év címmel emlékiratait kívánta folytatni, ez azonban csak halála után látott napvilágot.
Mivel a háború után folyamatosan bizonyítania kellett a román politikumnak, hogy 1944 őszén nem a németekkel menekült el, sorozatosan kérvényezte Magyarországra való áttelepülését, mígnem 1947-ben megadták azt. Budapestre költözött, ahol (enyhén szólva is) nem a legméltóbb körülmények között élte le hátralévő napjait. 1950. június 5-én halt meg.
Bánffy Miklós életműve (mind az írói, mind a grafikusi) méltatlanul keveset emlegetett a magyar irodalomban. Besorolható azok közé az alkotók közé (Herceg Ferenc, Tormay Cecile, Gárdonyi Géza, Kós Károly, Gyóni Géza, Ignácz Rózsa és még sokan mások), akiket nem ismer eléggé a magyar olvasóközönség. A mai magyar irodalompolitika sajnos nem támogatja eléggé azt a nemzeti, keresztény/keresztyén vonalat, amelynek terjesztése, olvasása talán háttérbe tudná szorítani a lélekölő, hagyománypusztító globalizmust, identitásvesztést…