A huszonéves vidéki lány, Rosemary Woodhouse és fiatal színész férje, Guy életük egyik nagy álmának megvalósulása előtt állnak: sikerült lakást szerezniük az öreg, Viktória korabeli New York-i bérházban, a Bramfordban. Költözés előtt közös barátjuk, az íróként dolgozó Hutch minden igyekezetével megpróbálja lebeszélni őket a költözésről, a ház század eleji rossz hírnevére hivatkozva, aminek alapjául néhány hátborzongató esemény szolgált. A fiatalokat azonban lenyűgözi a négyszobás lakás, így semmiféle babonás aggodalom nem képes letörni lelkesedésüket. A költözés után – egy tragikus eseményt követően – összeismerkednek a szomszéd idős házaspárral, Roman és Minnie Castevettel. A kezdetben bizalmatlan Guy végül hamar a bizalmába fogadja őket, Rosemarynek viszont mindvégig megmarad egy fura érzése velük kapcsolatban.
Nem sokkal később Rosemary teherbe esik, és mivel Guy szinte kizárólag csak a színészi karrierjére összpontosít, a lány egyre többet van egyedül. Minnie nagyon segítőkésznek bizonyul és állandóan a kismama körül forog, aki viszont egyre nagyobb tehernek érzi az idős nő közeledését. Ahogy közeledik a szülés időpontja, egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik a fiatal lány körül, és egyre sokasodnak a baljós jelek. Rosemaryn elhatalmasodik a nyugtalanság, egy idő után pedig világossá válik számára, hogy környezetében senki sem az, akinek látszik, és valami nagyon nagy szörnyűség van kibontakozóban. Amivel pedig a szülés után szembesül, az maga a rémálom számára.
Az 1929-ben született Ira Levint első könyvéért, a Halálcsókért 1954-ben Edgar Allan Poe-díjjal tüntették ki a legjobb első regény kategóriában. Az igazi hírnevet azonban második regénye, az 1967-ben megjelent Rosemary gyermeke (Rosemary’s Baby) hozta meg számára. A regény nemcsak az irodalom és a filmművészet területén éreztette hatását – a könyvből 1968-ban Roman Polanski rendezésében, Mia Farrow főszereplésével Oscar- és Golden Globe-díjas film készült –, hanem társadalmi mozgalmat is indított.
Ha mindenféle előzetes információ nélkül vesszük kézbe a könyvet – és mondjuk, kihagyjuk a Chuck Palahniuk által írt előszót is –, Rosemary és Guy történetét olvasva egy fiatal New York-i házaspár teljesen hétköznapi életébe nyerhetünk bepillantást, mindenféle extra nélkül. És ez – néhány gyanús eseményt leszámítva – egészen a regény utolsó harmadáig nem változik. Szinte már unalmasnak is tűnhetne az egész, ha nem volna a szerző pörgős, élettel teli elbeszélési stílusa, a markáns karakterek és a regénynek a hatvanas évek Amerikáját idéző autentikus hangulata. Mindezek mellett már-már fel sem tűnnek azok az aprócska, hol tragikus, hol pusztán csak furcsa előjelek, amelyek lassan begyűrűznek a történet fonalába, és a harmadik részben egy valóságos rémálommá álnak össze. Maga a történet egyszerű és teljesen lineáris, az eseményeket mindvégig Rosemary szemszögéből követhetjük nyomon. Így óhatatlanul is kialakul egyfajta szimpátia a fiatal állapotos nő iránt, aki első terhességét éli meg annak minden örömeivel és kétségeivel együtt.
Jóllehet a Rosemary gyermekét sokan a XX. századi horror műfajának egyik legmeghatározóbb alkotásaként tartják számon, Levin regénye nem a szó szoros értelemben vett horror, sokkal inkább egy pszichológiai thriller. A horrorra hajazó záró jelenetek inkább csak a könyv megjelenésének társadalmi-politikai kontextusában – ne feledjük, hogy az 1960-as években látott napvilágot – tűnnek keménynek, a regény erősségét sokkal inkább az olvasó idegeivel való leheletfinom, majd egyre jobban felerősödő játszadozás, illetve a hátborzongatóan zseniális végkifejlet adja. Ha az olvasó nem tudja, hogy mit tart a kezében, valószínűleg az apró baljós jelek egy részén átsiklik olvasás közben. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy emiatt talán nem volt a legszerencsésebb a regény újabb magyar kiadásának a tálalása, hiszen a fülszöveg, az ajánlók és Levin rövid életrajza – noha spoileresnek nem feltétlenül mondhatók – néhány olyan kulcsszót tartalmaznak, ami alapján olvasás közben elég könnyen kikövetkeztethető, hogy mire is számíthat a későbbiekben az olvasó. Ez pedig – legalábbis az én esetemben – mindenképpen levont valamennyit az összhatásából.
Mindez persze Levin érdemeit nem kicsinyíti, talán azért sem, mert ha a történet beszűkül és kiszámíthatóvá is válik egy idő után, az egyes szereplők kapcsán mindvégig képes fenntartani a bizonytalanságot és a feszültséget az olvasóban. Másrészt Levin kiválósága abban is rejlik – és ezt már többen is elmondták a regény kapcsán, többek között Palahniuk is az előszóban –, hogy megőrizve a klasszikus rémtörténetek néhány díszletét, az egészet teljesen hétköznapi – sőt nagyvárosi – kontextusba helyezi át, ahol nem a megfoghatatlan természetfeletti jelenti a borzongás forrását, hanem a teljesen hétköznapi emberekből kibontakozó deviancia. Így válik teljesen hihetővé és hitelessé a történet, és így sikerül elérni, hogy az olvasó ne dobja félre két-három fejezet után a könyvet, ahogy tenné mondjuk egy másod-harmadrangú horrorregénnyel, arra hivatkozva, hogy mekkora képtelenség, amit a szerző megpróbál megetetni vele. A Rosemary gyermeke kötelező darab a műfaj igényesebb rajongói számára, akinek viszont a vértől csöpögő vámpír- és zombitörténetek jelentik a horror csúcsút, az vélhetően csalódni fog Levin regényében.