Mire jók az emlékek? Szükségünk van-e egyáltalán az emlékeinkre, vagy teherként cipeljük magunkkal? A regény főszereplője, egy írónak készülő, éjszakánként egy hotel portáján dolgozó férfi ezekre a kérdésekre keresi a választ. Egyik saját emlékében a következőt vallja: „És ez az emlék nem valami romos düledék számomra, hanem rejtekhely, ahol menedéket lelhetek a megszokás elől.” (236 o.) Mintha az emlékek megszállottja lenne, gyűjti őket. A saját és mások emlékeit. Azok alapján próbálja meghatározni önmagát, illetve a körülötte lévő embereket. Azzal, hogy egy-egy történet elmesélése után leírja az adott személy saját emlékét is, más megvilágításba helyezi a történteket, illetve ezáltal próbálja leszoktatni saját magát, és természetesen az olvasót is a téves, valamint elhamarkodott ítélkezésekről.
Patrick fiatal felnőttként író szeretne lenni, ehelyett azonban éjszakai portás egy hotelben. Azzal áltatja magát, hogy ez az állás ideális az alkotáshoz, ő azonban nem ír, sem éjszaka, sem nappal. Nincs ihlete, ötlete vagy témája, a szavak elkerülik. Talán önmagát sem érzi készen még rá, viszont az idő múlásával a vágy az írásra is egyre távolabb kerül tőle, egy megfoghatatlan fogalomként él elméjében, amihez még nem nőtt fel, és talán soha nem is fog. Ehelyett azonban gyűjti az emlékeket.
Emlékei elmesélését élete egyik legmeghatározóbb személye elvesztésével, nagyapja halálával kezdi. Majd történetét tovább mesélve kitérőket tesz egyéb családtagok emlékeinek elmesélésére, idegen személyek emlékeinek bevonására, így színesítve a történeteket, illetve szélesítve a látószöget. Megismerkedhetünk nem túl átlagos szüleivel, akiknek depresszióra való hajlamát tulajdonítja; magára maradt nagyanyjával, aki egy napon megszökik az idősek otthonából; első nagy szerelmével – későbbi feleségével; és sok idegen, a történetek szempontjából azonban korántsem jelentéktelen szereplővel. Legfontosabb azonban, hogy tanúi lehetünk egy eltévedt kisfiú felnőtté válásának, férfivá érésének. Patrick ugyanis ezeken az emlékeken keresztül rakosgatja össze önmagát, az életét. Abból az instabil személyből, aki nem volt képes írni, „normálisan” érezni, illetve élni, stabil, felelősségteljes férfi válik, aki megnősül, gyereket vállal, és eltartja a családját. Majd a rá mért megmérettetéseknek köszönhetően újra instabillá válik, amit ezúttal jövője alapjaként, írni tudásának feltételeként él meg, szerinte ugyanis ez az írás nélkülözhetetlen hozzávalója. A regény végére pedig visszakanyarodunk egy pillanatra a kezdetekhez, a nagyapjához, majd megérkezünk a saját emlékéhez, ami ezúttal nem más, mint a jövőbe vezető út, egy író emléke. „Az emlék – megérkezés; és talán az egyetlen, ami valóban hozzánk tartozik.” (221 o.)
Az Emlékek egy író útja önmaga megismerése felé, illetve íróvá válásának gondolatai és emlékei. A kötet szerkezetileg 68 hosszabb-rövidebb fejezetre van tagolva, a főszereplő saját és mások történetét meséli el bennük, ezeket pedig egy-egy személyes emlék követ, amely a történeteket teljesebbé, színesebbé teszi. Mindezt a Foenkinosra jellemző egyszerű, fanyar őszinteséggel elmesélve. (Aki még nem olvasott Foenkinost, azonban látta a megfilmesített Nathalie második életét, az író egyik legnagyobb sikerét, annak pontos elképzelése lehet a szerző stílusáról, egyedi írásmódjáról).