Mint az olyan regények, amelyek önmagukon túlmutatnak, valahogy Sági műve is nem az olvasásban, hanem az utólagos rágondolásban teljesedik ki. Ahogy írni kezdek róla, Emily Brontë angol írónő Üvöltő szelek című regénye jut eszembe. És igyekszem a címbe és az alcímbe kapaszkodni, mert gyanítom, ők vezetnek el a megoldáshoz.
A gilgul szó körforgást jelent, a zsidó gondolkodásban a lélekvándorlás kabbalisztikus tanát jelöli. Azt hiszem, a cím nemcsak a szereplők sorsára utal, hanem a könyv szerkezetére is. A cselekmény, a szereplők és a szerkesztési mód együtt egy olyan kompakt, kerek egészet alkotnak, amik elválaszthatatlanok, és közösen válnak a „gilgul” eszközévé. Így talán érthetőbb, hogy miért nem nagyon lehet erről beszélni: csak kinyújtva lehetne elmondani. Mindaz, amit én tehetek, hogy gyatra térképet készítek a regényhez. A szerkezet szintjén könnyű dolgunk van: egy egyes szám első személyű elbeszélő „keresi Weisz Györgyöt”, aki akár az apja is lehetne, de nem az, és keresi az anyját, aki éppen akkor halt meg a kórházban. Ebben a kettős elárvulásban keresi természetesen magát, és szülei történetét, amit az első és az utolsó lap közé présel be. Ez az első kör ebben a labdában, amivé a regény összeáll.
A következő kör az elbeszélő nevének története. Stern Györgynek két apja van: az egyik anyja nagy szerelme, Weisz György, akitől a nevét kapta, és aki odaveszett a munkatáborban. A másik Stern Pál, az anyja férje, akitől a létezést kapta, hogy valakiben tovább élhessen az a szerelem. Stern Györgynek feladata van az életben: pótolhatatlan veszteségéért meg kell vigasztalnia az anyját, és ki kell teljesítenie meggyilkolt apja életét. És itt máris elérkeztünk a harmadik körhöz: ősök és utódok körforgásához, örökölt tulajdonságokhoz és sorsokhoz, a múlt felvállalásához vagy megtagadásához. Egy fehér art-deco szédertálhoz, ami a generációkat szimbolikusan összeköti, a szombathoz, amit a zsidók megtartanak, és ami megtartja a zsidókat. De itt a szálak már olyan sűrűn fedik egymást, mint egy hatalmas gombolyagban: Isten, akivel Lili beszélő viszonyban van, és akivel Lili már nincs beszélő viszonyban; Gyuri, aki meghalt, de aki mégis hatvan évig ott van mellette, vár rá (innen az Üvöltő szelek analógia); a testvérek, akikre másként hatnak a közösen átélt tapasztalatok: akik elképzelhetőnek vélik, hogy megszökjenek a sors elől (akár a munkatáborból, akár később, az örökölt élettérből); Pali, a férj, aki tudja, hogy valakihez tartozni kell a realitásban is; az elvetélt magzatok, akik nem vállalták a létezés esélytelenségét, a doktornő, aki a pulzusból kiolvassa a páciens álmait…
Aztán az alcímen gondolkodom: Weisz György búcsúja a magyar irodalomtól. Nem értem. Weisz György művelt úrifiú, aki meghal, mielőtt igazából élni kezdene, aztán hatvan évig vár a szerelmére, hogy az utána menjen. De aztán rájövök: annak, aki halni készül, valahogyan tényleg el kell búcsúzni a megtartó, éltető magyar irodalomtól, ha befogadta azt az életébe! Hiszen a könyv zsidó szereplőinek tragédiája éppen az, hogy kultúrájukban, érzéseikben, hazaszeretetükben magyaroknak érzik magukat, de ez senkit nem érdekel: pár különbözőség miatt megtagadják őket, és hiába vannak tele adnivágyással, belső értékekkel: a külsőségek győznek. Az alcím köre a textus szintjén teljesedik ki. Sági a legszebb magyar versekből vett idézetekkel, utalásokkal szövi át meg át a szövegét. József Attila, Radnóti, Madách, Weöres, Ady, Tóth Árpád, Babits, Pilinszky sorai köszönnek vissza ránk. Költők, akiktől Weisz György elbúcsúzott, mert elvették tőle az esélyt. Az irodalom egy módszer arra, hogy finom szimbolikával bárki kifejezhesse a kifejezhetetlent, szavakat találjon a kimondhatatlanra.
Ha valami hiányérzetem volt a könyvvel kapcsolatban, akkor az a szereplőkhöz kapcsolódott, akiknek a jellemrajza kicsit elmosódik. De ezt nem nehéz megbocsátani a szerzőnek, hiszen olvasás közben valahogy ráérez az ember: itt nem az egyes ember a lényeg, hanem inkább az, ahogyan az egyes ember viszonyulhat az életeseményekhez: szerelemhez, halálhoz, kínhoz, fájdalomhoz, a másik emberhez. Az események valahogy meghaladják az embereket: a sors dübörög, a létezés csak dadog.