Jeff VanderMeer: Fantomfény

Írta : Jeff VanderMeer
Eredeti cím : Acceptance
Eredeti kiadás : 2014
Magyar cím : Fantomfény
Fordította : Bottka Sándor Mátyás
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2014
Terjedelme (oldalszám) : 320
80
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

A X Térség váratlan támadásának áldozatul esett a Déli Végek kormányzati ügynökség is. Látszólag a káosz lesz úrrá mindenen, néhányan akaratukon kívül a térség határain belül ragadnak és kénytelenek alkalmazkodni az új helyzethez. Mások viszont tudatosan vállalják a belépést vagy éppen a visszatérést az övezetbe. Mindenkit valami más, valami személyes vezérel.


Jeff VanderMeer a Déli Végek-trilógia harmadik, Fantomfény című befejező kötetében próbál választ adni – vagy lehet, hogy inkább csak az olvasó reménykedik abban, hogy választ kap – arra a számos kérdésre, ami az első két kötet, az Expedíció és a Kontroll olvasása közben felmerült. A zárókötet egyfajta ötvözete az előző kettőnek, nemcsak hangulatában, hanem elbeszélési módját tekintve is. A szerző szokatlan, semmiképpen sem hagyományos, ettől eltekintve néhol zseniálisnak tűnő, máshol érthetetlen írói fogásokat alkalmazva váltogatja a szereplőket, az idősíkokat, de még az elbeszélés nyelvtani személyét is.

Így lesz a két első kötet központi karaktere – a biológus, pontosabban az X térségi expedícióról visszatért másolata, a Szellemmadár, valamint a Déli Végek utolsó igazgatója, Kontroll – mellett két másik főszereplője is a regénynek: Saul Evans, a világítótorony őre, és Gloria, a Déli Végek utolsó előtti igazgatója, aki – talán most már belefér egy ennyi spoiler – a tizenkettedik expedíció pszichológusa is volt egyben. A regény négy cselekményszálon fut, mindegyiknek egy-egy karakter van a középpontjában, viszont az események alakulásának függvényében nem egyszer interakció is van közöttük. Kontroll és Szellemmadár például ugyanannak az eseménysornak a részese, amely egyébként időrendben a második kötet zárójelenetét követi, mondhatni a jelenben játszódik. Hasonlóképpen Saul és Gloria között is megvan a kapcsolat, itt viszont az idősíkok tolódnak el: a Saul szemszögéből bemutatott eseményekre az X Térség kialakulását megelőzően kerül sor és ezekben Gloria gyerekként van jelen, míg a Gloria szemszögéből játszódó eseményekben Saul csak a visszaemlékezésekben bukkan fel – ez a szál a tizenkettedik expedíciót megelőző időszakot öleli fel. A szereposztás a könyv fejezeteinek címéből is kiderül (habár nekem némi időbe telt, amíg összeállt ezzel kapcsolatosan a kép): a fejezetek a sorszámot követően egy-egy karakter nevét viselik, azét, akinek a szemszögéből az eseményeket követhetjük. Saul, Szellemmadár és Kontroll esetében az elbeszélés egyes szám harmadik személyben történik, Gloria esetében pedig – nem teljesen hétköznapi módon – egyes szám második személyben.

A fentiek foglalják tehát keretbe a trilógia harmadik kötetének cselekményét. A négy szereplő eltérő motivációktól vezérelve van jelen a térségben, és ennek megfelelően négy eltérő élettörténet bontakozik ki az olvasó előtt. Mind a négy fontos szerepet játszik az X Térséggel kapcsolatos olvasói kérdések megválaszolásában, de igazából Saul és Gloria története az érdekes. Előbbi a térség kialakulásával van szoros összefüggésben, a világítótorony megszállottjaként tevékenykedő Saul szó szerint is szerves része lesz az X Térségnek. Gloria és Szellemmadár esetében a visszatérés motivációin keresztül jutunk közelebb a térség titkaihoz – itt ráadásul igen érdekes kitérő a(z eredeti, de kissé megváltozott) biológus felbukkanása –, Kontroll esetében pedig valami megszállott kíváncsiság és korábbi, elrontott életének frusztráltsága a hajtóerő. Nagy különbség van az egyes fejezetek stílusa között is, míg a visszaemlékező részeket többé-kevésbé érthetően, világos fogalmazásban meséli a szerző, a Szellemadár és Kontroll cselekményszálában továbbra is jelen van az előző két kötetre jellemző elvont(abb) fogalmazás.

A szerző által alkalmazott írói technika kétségkívül rendkívülivé teszik a regényt, és összességében véve az egész trilógiát. Valószínűnek tűnik, hogy erről a több műfaj – sci-fi, horror, thriller, fantasy – között lavírozó alkotásról esik majd még szó szakmai berkekben, és az sem lenne meglepő, hogyha besöpörne néhány díjat a trilógia egyik-másik része. Az egyszerű olvasók számára azonban a kritikusok véleménye talán kevésbé számít, többségüket leginkább az foglalkoztatta, hogy az X Térség rejtélyeiből mennyi tárul majd fel a trilógia végére. És azt hiszem, ezen a téren hagyott némi kívánnivalót maga után a harmadik kötet is. Sok kérdésre megadta a választ a Fantomfény, de legalább ennyi kérdés megválaszolatlan maradt, vagy túl elvont, túl homályos, túl kusza volt az a válasz, ami a sorok mögül kiolvasható volt.

A Fantomfény az előző két kötethez képest talán több szempontból is előrelépés volt, viszont összességében tekintve a trilógiát – minden, elsősorban az írói fogásokkal és az egyes részek hangulatával, illetve hangulatváltozásaival kapcsolatos elismerésem ellenére – ott a hiányérzet bennem. Vagy nem értettem mindent, vagy átsiklottam lényeges dolgok fölött, vagy csak túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok a válaszoknak, de számomra nem állt össze teljesen a kép. Lehet, hogy inkább a kérdésekkel kellene többet foglalkozni, és elfogadni, hogy – akárcsak saját mindennapi életünkben – nem kaphatunk mindenre világos választ, és ez mégsem tántorít(hat) el attól, hogy újra és újra kérdéseket tegyünk fel, szabadjára engedjük fantáziánkat, esetleg elgondolkodjunk mélyebb értelmű dolgokon. Ezekre többször is volt példa a trilógia olvasása közben, és ebből a szempontból nem érzem melléfogásnak a regények elolvasására szánt időt, de azt is tudom, hogy nem feltétlenül fog a kedvenceim közé tartozni a trilógia egyik része sem.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •