Leena Lehtolainen: Egyszer úgyis meg kell halni

Írta : Leena Lehtolainen
Eredeti cím : Tappava säde
Eredeti kiadás : 1999
Magyar cím : Egyszer úgyis meg kell halni
Fordította : G. Bogár Edit
Kiadó : Animus Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2014
Terjedelme (oldalszám) : 271
100
Vidd hírét!
  •  
  •  

Az Egyszer úgyis meg kell halni a finn Leena Lehtolainen 1999-es regénye; a magyar olvasók korábban a szerzőtől Az első gyilkosságom című könyvét olvashatták, az volt egyébként Lehtolainen harmadik regénye és egyben a Maria Kallio-sorozat első kötete. Jelen kötetet szintén az említett szériába sorolják, és ez is az Animus Kiadó Skandináv Krimik sorozatában jelent meg, de a regény nagyon sok szempontból kilóg a sorból. Egyrészt Maria Kallio halvány epizódszereplője a történetnek, B-kategóriás hollywoodi filmekben egy sor statiszta fontosabb szerepet kap, mint az időközben főfelügyelővé avanzsált Kallio ebben a regényben; másrészt az Egyszer úgyis meg kell halni nem is igazán krimi, hiszen nem történik a szó szoros értelmében vett gyilkosság, így aztán nincs is klasszikus értelemben vett gyilkos/elkövető. Mindezek ellenére – vagy talán éppen a fentieknek köszönhetően – az Egyszer úgyis meg kell halni az egyik legjobb skandináv krimi, amelyet valaha olvastam, és innentől csak azért nevezem kriminek, mert a regény itthon és külföldön is ilyen műfaji besorolást kapott.


Lehtolainen nagyon bátor tettre szánta rá magát, amikor úgy döntött, hogy a sorozat hetedik kötetében az addigi főszereplőt kíméletlenül a háttérbe taszítja, és nem csak a legfontosabb szerepet, de a narrátor szerepét is elveszi tőle. Persze, ha jól belegondolunk, akkor világos, hogy sok veszítenivalója nem volt, nyerni viszont nyert vele: egy, a többé-kevésbé hasonló színvonalú, már-már szürkének számító krimik sokaságából kiemelkedő regényt, amely évek múltán is megmarad az ember emlékezetében.

Az első számú elbeszélő ezúttal nem Kallio, hanem Säde, egy 36 éves, kissé molett, magányos, visszahúzódó, egyedül élő nő, aki az Oltalmaz-lakban dolgozik. Erőszakos férjek elől menekülő nőknek nyújtanak segítséget, de a ház belső szabályzata megtiltja, hogy a családi vitákba beleavatkozzanak, bizonyos esetekben akár feljelentést tegyenek. Ez már a bántalmazásokat elszenvedő nők dolga, ők csak menedéket nyújtanak. Säde viszont nem képes tétlenül nézni, hogy részeges és/vagy erőszakos hajlamú férjek kegyetlenül bántalmazzák a feleségeiket, és amikor az egyik korábbi páciensük, aki párszor már véraláfutásokkal és törött bordákkal menekült az Oltalmaz-lakba, a férje egy újabb bántalmazása következtében meghal, a 36 éves szingli tettre szánja el magát, és elhatározza, hogy nem hagyja megismétlődni az esetet. Mivel a főnöke makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a menedék nem tesz feljelentést a rendőrségen egyetlen esetben sem, magához ragadja a kezdeményezést. Első lépésként csak annyit tesz, hogy megbuherálja az egyik agresszív férj villanyborotváját (a lakásba a feleség kulcsával jut be, Sädét a nő kéri meg, hogy hozzon el otthonról pár cuccot neki az Oltalmaz-lakba, mert ő nem mer hazamenni értük), és pár nap múlva az a hír érkezik, hogy a pasast halálos áramütés érte, amikor zuhanyozás után borotválkozott. Baleset.

Sädét ugyan kegyetlenül gyötri a lelkiismerete, és undorodik önmagától, amikor arra gondol, hogy egy emberélet kioltását eredményezte, de ugyanakkor azzal vigasztalja önmagát, hogy megmentett egy ártatlan, szenvedő nőt. Az áldozat pedig amúgy sem hiányzik senkinek, győzködi önmagát, és tudja, hogy lesz következő alkalom is.

Säde életét bonyolítja, hogy a szomszédjába költözik egy titokzatos férfi, bizonyos Kalle, akiről időközben kiderül, hogy súlyos bűncselekmény miatt ült a rácsok mögött. Egyértelműen közeledni próbál a nőhöz, akiben (minimum) kettős érzések kavarognak: egyrészt nagyon vonzónak találja Kallét, másrészt viszont tart tőle. Joggal: a férfi börtönviselt, ő meg egy egyedülálló nő, túl a harmincon. Na de van még valami, ami miatt az egyik kezével magához ragadná a férfit, a másikkal viszont ellökné, és ez az olvasó előtt egészen a végkifejletig rejtve marad. Kalle igazi személyazonossága egy, az Oltalmaz-lakhoz fűződő eset kapcsán derül ki, éppen akkor, amikor Säde már-már elfogadta barátjaként a férfit, és úgy tűnik, hogy egy lépésre van attól, hogy ennél is közelebb engedje magához. Egy váratlan fordulat viszont mindent a feje tetejére állít, és onnantól az olvasó még mohóbban falja az oldalakat, hogy minél hamarabb megtudja: hogyan hozza ki Lehtolainen ebből a lehetetlen helyzetből az egyre szimpatikusabbá váló főszereplőjét.

Azzal nem árulok el nagy titkot, ha megmondom, hogy Säde természetesen újabb és újabb baleseteket okoz, amelyek következtében erőszakos férjek vesztik életüket. Bár a rendőrség mindegyik esetben vizsgálatot indít (a nyomozást Maria Kallio vezeti, itt kerül a képbe két párbeszéd erejéig az előző kötetből megismert főfelügyelő), és magát Sädét is kihallgatják, mégsem amiatt kell izgulnia az olvasónak, hogy vajon rájönnek-e a hatóságok a halálesetekben játszott szerepére. Sokkal inkább az foglalkoztatja mindvégig az olvasót, hogy minél jobban megismerje ezt a végletekig magányos, visszahúzódó nőt, akit egyfajta rejtély leng körül, s aki egyre jobban belpoja magát az olvasó szívébe. A végén persze mindenre fény derül, minden kérdés választ kap, de ezeket már végképp nem árulhatom el, hiszen akkor nem fogod a kezedbe venni minden idők egyik legjobb skandináv krimijét – amelyik ráadásul nem is igazán krimi.


Vidd hírét!
  •  
  •