Robert Littell: Legendák

Írta : Robert Littell
Eredeti cím : Legends
Eredeti kiadás : 2005
Magyar cím : Legendák
Fordította : Sziklai István
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2014
Terjedelme (oldalszám) : 424
100
Vidd hírét!
  •  
  •  

Robert Littellt (leginkább a Legendák című regénye kapcsán) nagyon sok helyen a kémregények atyjához, John le Carréhoz hasonlítják, és ha az ember fia olvasott korábban le Carré-regényt, akkor már nem tudja figyelmen kívül hagyni ezt a feltételezett párhuzamot. Főleg akkor, ha Littell könyvéről ajánlót is ír. Littell szerencsére nem tud rosszul kijönni ebből a szituációból. Noha majdnem egyidősek (Littell csupán három évvel fiatalabb, mint le Carré), a brit több mint egy évtizeddel korábban kezdte írói karrierjét, és komoly sikereket tudhatott maga mögött (a világ már ismerte a kémet, aki bejött a hidegről, és a regény alapján készült filmet is rég bemutatták), amikor megjelent az amerikai első regénye. Alapvetően meg le Carré sokkal nagyobb név az irodalmi színpadon, szóval igazi megtiszteltetés, ha valakit hozzá hasonlítanak. Littell pedig méltó a hasonlatra.


Sietek leszögezni rögtön az elején, hogy Robert Littellnek teljesen egyedi stílusa van, a prózája egyáltalán nem hasonlít le Carré írásához, sőt helyenként kimondottan amerikai íze van, most a szó jó értelmében. Nagyon sok olyan regényt találni, amelyeknek főszereplői spionok, titkos ügynökök, hírszerzők, de a legtöbb esetben a szerző a főhősét majdhogynem legyőzhetetlen gladiátorként ábrázolja, általában fontos szerepet kap a (hadi)technika és összességében oldalakra rúg a különféle fegyvertípusok részletes ismertetője, ez pedig gyakran tulajdonképpen akcióthrillerré alacsonyítja a regényt – és most elnézést kérek, amiért a már-már szépirodalmi ígényességgel megírt kémregényeket az akciójeleneteket kiszínező, azokat előnyben részesítő könyvek fölé helyeztem. Nos, Littell regénye elsősorban ilyen értelemben hasonlít le Carré könyveihez; a főszereplője egy már-már sajnálatra méltó, egy hétköznapi ember tulajdonságaival felruházott figura, aki fiktív regényhős- és egykori kém létére körülbelül annyi problémával küszködik, mint amennyit egy pácienstől várhatunk el egy véletlenszerűen kiválasztott Daniel Keyes könyvben.

Martin Odum egykori CIA-ügynök New Yorkban éli az életét, időnként lefekszik a lakása alatt működő kínai étterem pincérlányával, a tetőn méheket gondoz, néha pedig elvállal egy-egy melót, mint magánnyomozó. (Madzsongadósságok, megcsalt férjek/feleségek, szigorú apukák. Csupa monoton apróság.) Alapvetően halálra unja magát, és ezt élvezi. (Azt hiszem, hogy ennyire sokatmondóan még nem írta le senki azt, amikor egy ember tulajdonképpen kiégett és nincs életcélja.) Egy nap azonban megjelenik egy nő a lakásán, és arra kéri, hogy kutassa fel a sógorát, aki válás nélkül állt tovább, és a roppant vallásos nővére így képtelen új életet kezdeni. Martin végül csak azért vállalja el az ügyet, mert alig egy nappal később felkeresi egykori főnöke a CIA-tól, és bár neveket nem mond, nyomatékosan arra kéri, hogy ne kutasson eltűnt férjek után. Martin úgy dönt, hogy akkor még azért is.

Világvárosokat érintő utazás következik, és miközben Martin megpróbálja kideríteni, hogy merre jár megbízója nővérének a férje (amúgy mindig egy lépéssel előtte), a nyomában a halál arat. Valakik mindenkit megpróbálnak elhallgattatni, aki csak egy kevés információval is szolgálhatna a keresett személyről, sőt egy adott ponton túl már Martin élete is veszélybe kerül. Időközben egyre közelebb kerül Stellához, a megbízójához, s a nő hiába kéri körülbelül a féltávon, hogy hagyja abba a keresést, szálljon ki, és közös életet vállalva fordítsanak hátat az egésznek, mert Martin nem teheti. Rájön ugyanis, hogy a tét nemcsak a titokzatos orosz felkutatása, hanem saját identitásának a kiderítése is. Végre megtudhatja azt, ami már évek óta nem világos előtte: ő valóban Martin Odum, a CIA egykori terepen dolgozó ügynöke?  Vagy Dante Pippen, az IRA robbantási szakértője? Esetleg Lincoln Dittman, az amerikai polgárháború szakavatott kutatója? Netán valaki más? Személyiségzavarral küzd, vagy mindez egy gondos agymosás eredménye?

Martin múltbéli identitásait (legendáit) fejezetről fejezetre ismerjük meg. Kiderül, hogy a CIA egy csoportja különféle legendákat épített a személye köré, hogy a terepen aztán így tudjon az ellenséges vonalak mögé kerülni. A Bekaa-völgybe például Dante Pippenként kerül, és ott a robbantás csínjára-bínjára tanítja az arabokat, miközben egy átfogó amerikai támadáshoz szolgáltat nagyon fontos információkat. 1991-ben Lincoln Dittmanként egy dél-amerikai helyszínen fegyverkereskedőt játszik, és így találkozik egy rejtélyes, addig többnyire ismeretlen terroristával, egy bizonyos Szaúdival, akit éppen Lincolnnak/Martinnak köszönhetően azonosít a Központi Hírszerző Szolgálat, és akit később Oszáma bin Ládenként ismer meg az egész világ.

Ezek a flashbackszerű visszaemlékezések nem öncélúak, és nem tölteléknek vannak. Egyrészt mindegyik egy-egy személyes drámába torkollik, a végén mindig elszakad valami Martinban, amitől a jelenben ő annyira kiégett, hogy tulajdonképpen lassított öngyilkosságot követ el azzal, hogy halálra unja magát. Másrészt ezekből a múltbéli legendákból épül fel a valódi személyazonossága, és derül ki az, hogy miért veszélyes nemcsak a CIA-ra, hanem saját magára nézve is az, ha ő az eltűnt férj után kutat.

Robert Littell nagyon jó érzékkel váltogatja ezeket az idősíkokat, és mindegyik fejezetben kiválóan adagolja a feszültséget. A hírszerzők világáról szinte a bennfentes hangján szól, ami nem véletlen: négy évig az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeténél szolgált, majd a hidegháború idején a Newsweek külföldi tudósítójaként dolgozott. Nagyon jó megfigyelő, brilliáns mesélő, a kortárs regényírók egyik legnagyobb alakja.


Vidd hírét!
  •  
  •