Merész időutazásra szánja magát Nagy Kopány Zsolt egy olyan regényben, ami a ma emberében bújkáló kérdésekre riasztóan rezonál. A Nem kell vala megvénülnöd 2.0 olyan, mintha rivaldafényben, csuklóból született volna, hogy a végén a nézők tapsoljanak, így aztán a huszárvágás kifejezés jutott róla eszembe.
Miért is mondom ezt? Először is ilyen könyvet az ember általában nagy élettapasztalattal a háta mögött ír, ami a mi szerzőnk esetében már évei számai miatt sem lehetséges. S lám, mégis… Aztán (az iskolában legalábbis így tanítják), a szépirodalom valamiféle pillanatkép a társadalomról, célja a láttatás, elgondolkodtatás. De hát miféle pillanatkép az, amelyik a jövőt fényképezi? Ennek ellenére a könyvet nem merném sci-finek nevezni, mert itt a jövő kőkemény jelen. Emellett pedig nyelvileg is bravúros a könyv: a nyelvnek annyi rétegét csúsztatja egymásra vízszintesen és függőlegesen, hogy az olvasó csak úgy kapkodja a levegőt.
Amit – olvasásba fogva – a regény gyengeségének éreztem, később éppen erényének bizonyult: a cím Shakespeare-t idéz, az első mondatból Faludy György Villon-átköltése kacsint vissza, máshol középkori iratok, egyházi szövegek nehézkes megfogalmazása liheg ránk. De a gördülékenyen hömpölygő mese, ami nagy mesélőkre vallóan erősen élőnyelv-szerű, olyan ádáz szemtelenséggel dobálózik emellett a szleng kedvenc kifejezéseivel, az amerikanizmusokkal és zsírosra hízott közhelyekkel, hogy percnyi kétséged sincs felőle: a szerző saját bőrében hízlalta nagyra nyugdíjas állásáért bármire képes, felületes, korrupt és lusta szereplőjét, Fényező Nagyjuhász Jánost. Ahogy múlik a könyv befejezése óta eltelt idő, egyre jobban beleborzongok abba, milyen mesterien él (vissza) Nagy Koppány Zsolt a nyelv nyújtotta lehetőségekkel, fantasztikus összahangba hozva helyet, időt és szereplőt. De mire beleélném magam abba, hogy itten most kéremszépen aztat fogják nékem megmutatni, hogy milyen a mai hivatalnokok (nem létező) morálja, (és persze, akinek szeme van a látásra, azt is megtudhatja, mitől döglik a légy manapság), fiatalemberünket felfüggesztik jól jövedelmező állásából.
Elmehetnénk Nárittyenbe zabot hegyezni már ezzel is, boldogok lennénk: végre valaki egyszer jól megaztmondta nekik! De még nem bocsáttattunk el: férfikora következik. Anélkül, hogy bármiféle törést éreznénk, hirtelen egy másik világban találjuk magunkat: a bármire képes, felületes, korrupt és lusta szereplő ezúttal angoltanárként próbál ellébecolni minél kevesebb munkával, minél több fizetést kicsikarva. A rész roppant ironikus: Fényező Nagyjuhász Jánosnak éppen elég vaj van a fején ahhoz, hogy tanácsos legyen nékije nem a napon sétálni, mindazonáltal bizony megteszi: a tanítványok jellem- és egyéb hibáinak lajstroma következik, illetve annak elsorolása, mi miért elviselhetetlen, és mivel nehezíti az amúgy is alig elviselhetőt. Az már csak hab a tortán, hogy minden tanítványhoz más stílus, a nyelv más rétege társul, attól függően, hogy éppen kiről vagyunk lesújtó véleménnyel.
Ezek után nem véletlen, hogy sort kell keríteni hősünk öregkorára is, hadd legyen kerek a történet. És bizony mondom néktek, nem bántuk meg: itt végre tényleg kikerekedik valami. Számomra az, hogy ez az egész könyv nemcsak egy lüke poén, a társadalomban minduntalan látható idétlenségek, lehangoló vagy felháborító jelenetek/jellem(telen)ek, az értékhiány, a sorvadás bemutatása. Következik ugyanis a csattanó, és a címnek valami csudálatos kidomborítása-szidolozása. Fényező Nagyjuhász János fiatalon sorra belesétált az információs- és fogyasztói társadalom csapdáiba. Ahogyan persze sokan mások is, akik körülötte élnek. A könyv harmadik, utolsó része a válogatás nélküli fogyasztás következményeit mutatja be. Persze, első sorban a kritikátlan információfogyasztásról van szó, és ezzel együtt az emberi értékek elsilányulásáról: a meggyőződések, az önérzet, a szeretet, a család mind-mind önnön karikatúrájába fordul, amit a mókuskerékben futkosó sok kis mókus észre sem vesz. Hősünk azonban végre kap egy esélyt az élettől: elszigetelődik. Elhallgatnak a külső hangok. A félelem, az élni akarás arra készteti, hogy elbújjon, hiszen – ő legalábbis így tudja -, a tartalékok annyira megcsappantak, hogy az öregeket szisztematikusan kiirtják.
És most, mikor látszólag semmi szükség nincs rá, mikor mindentől távol kerül, végre meghallja saját belső hangját. Egy aprócska padlásszobában, néhány hét alatt átéli mindazt, amit addigi életében, de ezúttal értelmesen: dolgozik céltudatosan, szereti a lányát elfogadóan, él a lehetőségekkel okosan, ír rendszeresen, sőt, társat is talál, ezúttal szenvedélyesen.
A befejezés remek: a gyermekeik elől menekülő két öreg további sorsát lehetetlen megjósolni, mivel nem ismerjük az igazságot. Tisztára olyanok, mint két kamasz, akik nagy hittel, lelkesedéssel vágnak neki az életnek, csak magukban bízva.
Tanulság? Nem hiszem, hogy ki kellene mondani…