A Jo Nesbø rajongóit talán leginkább foglalkoztató kérdés a Harry Hole-sorozat (eddigi) utolsó kötete – a 2013-ban megjelent Police – óta, hogy vajon mi következik ezután, mivel fog előrukkolni a skandináv krimi fenegyereke. Az tény, hogy a tízrészes sorozattal – és kiváltképp annak utolsó köteteivel – Nesbø magasra tette a mércét, amit talán még neki sem lesz könnyű túlszárnyalni. A hír azonban, miszerint a norvég sikerszerző egy teljesen új projekttel folytatja, mindenképpen ígéretesen hangzott pár hónappal ezelőtt. Ehhez képest azonban a rajongóknak egyelőre be kellett érniük egy másik próbálkozással: az idén ősszel megjelent regény, A fiú, Nesbø második olyan krimije/thrillere (az első a Fejvadászok volt 2008-ban), amely nem része a Harry Hole-sorozatnak. Valójában nem egy teljesen friss ötletről van szó, hiszen a szerző 2012 Nagypéntekén kezdett neki az állítása szerint bibliai ihletésű történet megírásához.
A regény főhőse egy fiatal férfi, Sonny Lofthaus, aki tizennyolc éves kora óta börtönben ül két olyan gyilkosságért, amelyet ugyan beismert, de nem követett el. Már fiatalkora óta kábítószerfüggő, és a jelenlegi helyzet tulajdonképpen teljes mértékben megfelel neki, hiszen valakik gondoskodnak arról, hogy minden nap megkapja a szükséges heroinadagját. A rendőrség és az oslói alvilág bizonyos tagjai számára egyenesen megnyugtató a rácsok mögött tudni a fiút.
Sonny a börtönben különös szerepkörben tevékenykedik: egyfajta gyóntatója rabtársainak, akik nyugodt szívvel öntik ki lelküket a szótlan, különös viselkedésű fiúnak, hiszen tudják, maximálisan bízhatnak benne, plusz a lelki békéjüket is megkapják egy-egy ilyen beszélgetés után. Csakhogy az idilli állapotot teljesen felbolygatja egy új információ: a fiúnak egyik rabtársa „gyónja meg”, hogy apja, aki korábban rendőrként dolgozott és a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, valójában nem önkezével vetett véget életének, hanem gyilkosság áldozata lett. Sonny időzített bombaként rombolja le a róla kialakult képet és megszökik a börtönből, hogy bosszút álljon apja gyilkosain. Határtalan önuralmat tanúsít, amikor függőségét leküzdve hajtóvadászatot indít mindazok után, akik apja halálában közvetlenül vagy közvetetten vétkesek voltak. Ugyanakkor ellene is megindul a hajtóvadászat: egyrészt a norvég Nemzeti Nyomozó Iroda (a Kripos), valamint az oslói rendőrség gyilkossági osztályának két tagja, Simon Kefas nyomozótiszt és újonc társa, Kari Adel próbálja elkapni, másrészt viszont ott vannak nyomában az oslói alvilág titokzatos és hírhedt vezetőjének, Ikernek az emberei. A tét mindannyiuk számára nagy, hiszen a háttérben súlyos titkok lappanganak, Sonny magánakciója pedig jól felépített terveket húzhat keresztbe.
Úgy kezdtem neki Nesbø új regényének, A fiúnak, hogy titokban reménykedtem abban, valami teljesen másban lesz részem olvasóként, mint amit a szerző sikersorozata kapcsán eddig megtapasztalhattam. Pár fejezet erejéig határozottan az volt az érzésem, hogy Nesbønek sikerült tökéletesre fejlesztenie a korábban nagy sikerrel alkalmazott módszereit, ugyanakkor elhagynia azokat a fölösleges beidegződéseket, amelyeket korábbi regényei kapcsán negatívumként lehetett felróni neki. Aztán a történet előrehaladtával lassan kihunyt bennem ez a gondolat, a regény végére pedig már csak egyszerűen tudomásul vettem, hogy lényeges előrelépést vagy alapvető újdonságot nem tudott nyújtani a regény a korábbiakhoz képest, és talán még annyira sem lóg ki a sorból, mint a Fejvadászok.
Persze Nesbø esetében az, hogy hozza tőle a korábban már megszokott színvonalat, többnyire egyenértékű azzal, hogy az olvasó egy remek skandináv krimit tarthat a kezében, ami témáját és kivitelezését tekintve is az igényesség jellemez. Számomra ugyanakkor azt is jelenti, hogy jelen vannak azok az írói fogások is, amiket én legtöbb esetben inkább hátrányként, mintsem előnyként tartottam számon a regényei megítélése során. Elsősorban a túlfeszített, hatásvadász jelenetekre és általában véve a kissé túlírt történetre gondolok, de akár a regényei cselekményébe túl gyakran becsempészett fordulatokat is említhetném – hiszen ezekből is van néhány az új regényében.
Az én meglátásom szerint A fiú szinte minden tekintetben illik abba a keretbe, amit a Harry Hole-sorozattal alkotott meg a szerző, és a teljesen eltérő szereposztás ellenére is sok ponton lehet hasonlóságokat felfedezni. Az oslói kábítószeresek igencsak élénken, érzékletesen megrajzolt világa, a korrupt rendőrség és az alvilág összefonódása visszatérő témák a szerző regényeiben, e téren tehát nincs nagy újdonság. Ugyanúgy nincs hiány az erőszakos(abb) jelenetekben sem, amelyeket Nesbø ugyanazzal a már-már naturalisztikus ábrázolásmóddal tárja az olvasók elé, amire nem egyszer volt példa korábban is. Ami a központi karaktereket illeti: jóllehet Sonny nagyon sok szempontból különbözik Harry Hole karakterétől – egyik alapvető különbség, hogy különböző oldalon állnak, sőt mondhatni, ebből a szempontból egyfajta kontraszt van közöttük: Harry a törvényt szolgálja, de szükség esetén átlép az árnyékosabb oldalra is, ezzel szemben Sonny tulajdonképpen bűnöző, viszont az igazságszolgáltatás hiányosságait igyekszik korrigálni –, mégis van valami, amiben hasonlítanak. Mindkettő magányos, alapvetően nyugodt természetű, csendes hős, akit csak kevesen értenek meg, akinek erőfeszítéseket kell tennie, hogy legyőzze saját démonait és a függőségét, de aki ennek ellenére rendületlenül, megszállottan küzd az általa nemesnek ítélt célok érdekében. Sonnyban akár egy olyan Harry Hole halvány lenyomatát is felfedezni vélhetnénk, aki nem feltétlenül rossz ember, csak éppen a társadalom rossz oldalára sodródott. A többi karakterről talán nem érdemes bővebben szót ejteni, Simon Kefas nyomozót – aki a történet másik főhőse – és társát, Kari Adelt, de a többi mellékszereplő többségét sem éreztem annyira egyedinek és erőteljesen megrajzoltnak, hogy különösebben mély nyomot hagytak volna bennem.
A fiúban tehát egyelőre ugyanaz a Jo Nesbø köszön vissza, akit eddig megszokhattunk. Azt pedig döntse el mindenki, hogy ez jó vagy rossz. Talán az utóbbi mégsem, hiszen azért egy újabb izgalmas krimit kaptunk, viszont nem biztos, hogy ez mindenkinek elég. Számomra egyre inkább kevés. Azt nem mondanám, hogy a későbbiekben nem szeretnék hasonlókat olvasni a norvég szerzőtől, de egy dolog biztos: a közeljövőben nem szívesen venném, hogyha ezen a vonalon menne tovább, főként, hogy egyre inkább az az érzésem, regényeiben már nemcsak az olvasóknak, hanem Hollywood igényeinek is igyekszik egyre jobban megfelelni. (Apropó Hollywood: állítólag A fiú megfilmesítési jogai már 2012-ben elkeltek.) Én személy szerint most már tényleg valami újra, valami másra vágynék Nesbøtől, meggyőződésem ugyanis, hogy annál jóval több van benne, mintsem évente előrukkolni egy-egy nagyon hasonló stílusú, stabilan megbízható színvonalú, viszont egy idő után eléggé egyoldalúan beskatulyázható regénnyel. Hogy ez az újdonság végül a beharangozott Tom Johansen-projekt lesz, vagy valami teljesen új, az majdnem lényegtelen, ha sikerül úgy kiszakadni a megszokott oslói közegből, hogy ez nem megy a színvonal rovására.