Jeanette Kihlberg bűnügyi felügyelő különösen rossz passzban van, miután férje lelépett egy másik nővel, tizenéves fia pedig alig hajlandó vele kommunikálni a vidámparkban történt incidens után. Bármennyire is érzi, hogy nem ez a legjobb megoldás, a munkájába menekül, ahogy tette ezt korábban is számtalanszor. A halott bevándorló fiúk ügyében zajló nyomozást illetően sincs könnyű helyzetben, hiszen felettesei szeretnék, ha nem bolygatná tovább az ügyet. Ha erre nem is hajlandó, de ideiglenesen kénytelen felfüggeszteni a vizsgálódást, mivel egy új halálesettel kell foglalkoznia: meggyilkolnak egy sikeres vállalatvezetőt, az elkövetés módja és brutalitása rituális gyilkosságra, leszámolásra utal.
A tettes elkövetői profiljának megrajzolásában Sofia Zetterlund pszichoterapeuta segítségét kéri, akivel egyre szorosabb viszonyt alakít ki magánéleti téren is. Sofia sincs a legjobb passzban, ő is túl van egy kapcsolaton, emellett ennél sokkal személyesebb vonatkozású problémákkal is szembe kell néznie. Számára is egyre nehezebb eleget tenni mindennapi feladatainak: jelenleg éppen két, gyerekkorában szexuálisan bántalmazott lány, Ulrika Wendin, valamint Linnea Lundström – a gyermekpornográfia és pedofília vádjával letartóztatott, és öngyilkosságot megkísérlő Karl Lundström lánya – kezelésével foglalkozik.
Mind a Jeanette által irányított nyomozás, mind pedig Sofiának a fiatal lányokkal folytatott terápiás beszélgetései sötét titkokat hoznak felszínre, amelyek súlyos visszaélésekről tanúskodnak. Mindeközben újabb gyilkosságokra kerül sor Stockholmban, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ezek és több korábbi ügy között is összefüggés van, és mindegyiknek az indítékai mélyen a múltban gyökereznek.
Az Erik Axl Sund néven író svéd szerzőpáros, Jerker Eriksson és Håkan Axlander Sundquist a Victoria Bergman-trilógiában igen kemény témához nyúlt: pedofília és gyerekekkel szembeni szexuális visszaélések. A téma részletekbe menő kibontása és néhány gyilkossággal történő megfűszerezése igen kemény olvasmányt eredményez, a szerzők egyáltalán nem bánnak kesztyűs kézzel az olvasókkal, a megrázó módon elmesélt eseményekhez feltehetően nem mindenkinek lesz gyomra és idegrendszere. Az Éhség, a Bomlás című első kötet közvetlen folytatása, a két kötet között sokkal szorosabb a kapcsolat, mint az azonos főszereplőkkel játszódó skandináv krimik többségénél: nem csupán a két főhős személye ugyanaz, hanem a két sztori is számos ponton összefonódik. Ezek alapján túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy az első kötet elolvasása mindenképpen szükséges a második kötet megértéséhez.
A szerzőpáros persze megpróbál a történetnek önálló színt adni, elsősorban azzal, hogy újabb, az előzőektől több ponton is eltérő gyilkosságokkal, illetve balesetnek tűnő halálesetekkel rukkol elő, amelyek során ezúttal nem gyerekek az áldozatok, hanem felnőttek: előbb egy sikeres vállalatvezető, majd egy gyanús ügyletekbe keveredő ügyvéd, aztán egy hajléktalanokkal együtt élő felsőosztálybeli nő, végül pedig egy diplomata hölgy. Látszólag teljesen új ügyekről van szó, de ahogy Jeanette és nyomozótársa, Jens Hurtig egyre előbbre jutnak a nyomozásban, úgy lesz egyre világosabb számukra, hogy az áldozatok között kapcsolat van, és – amiről egyelőre csak az olvasók tudnak, a nyomozók nem – a korábbi gyerekgyilkosságokkal is van némi összefüggés. Ebből a szempontból az Éhség egész jól sikerült, egyrészt a szerzők a helyére tettek néhány korábban elvarratlan szálat, felfedve pár lényeges összefüggést, ugyanakkor viszont több váratlan csavart bedobva gondoskodnak arról is, hogy maradjanak még elvarratlan szálak, amik az olvasók érdeklődését ébren tarthatják.
Szerkezetileg a regény nagyon hasonló az előző részhez, annyi különbséggel, hogy míg ott szinte kizárólag Jeanette és Sofia – illetve nyilván Victoria Bergman – körül forogtak az események, itt már egyre több az olyan szál, ahol más szereplők állnak a középpontban. Részben ezért, részben az egyre több név és a nagyon felaprózott történet miatt – a 380 oldalnyi regény több mint száz fejezetből áll – az olvasás elég nagy odafigyelést igényel, hiszen könnyen át lehet siklani esetleg fontosnak tűnő részleteken vagy egy-egy néven, ami nehezítheti az összefüggések megértését.
Az előző kötethez hasonlóan természetesen az Éhségben hangsúlyosan jelen van a Victoria Bergman főszereplésével játszódó cselekményszál, amelyből egyre több részlet bontakozik ki a nő gyerekkorának árnyoldalairól, sőt, a múltbéli visszaemlékezések mellett egyre több jelenbeli történés is előtérbe kerül. Így a szálak szép lassan összeérnek a jelenben, sokkal egyértelműben, mint az előző kötetben. A karakterek megrajzolása terén sincs különösebb változás, a két főszereplő, valamint Victoria karaktere jól érzékelhetően kiemelkedik a többi szereplő közül, akik szinte kivétel nélkül – még a főszereplőkkel közvetlen kapcsolatban álló, vagy az események szempontjából fontos szerepet betöltő karakterek is – eléggé alulírtnak tűnnek.
Az apróbb hiányosságok ellenére a trilógia második kötete számomra egyértelműen jobbnak tűnt, mint az első. Hogy ez valójában a két regény megírása között eltelt idő jótékony hatásainak köszönhető, vagy esetleg teljesen tudatos a szerzőpáros részéről, azt nem tudom, de határozottan érzek egy fejlődést az előző részhez képest, főként a történet alakulását illetően. Ugyanakkor van bennem egy pici szemrehányás is, hiszen a két regény cselekménye annyira szorosan összefügg (és vélhetően nem lesz ez másképp a harmadik résszel sem), hogy a történet három részre darabolása egyáltalán nem tűnik szükségszerűnek. Úgy gondolom, hogy egyetlen (igaz kissé terjedelmes) könyvben meg lehetett volna írni az egészet, aminek én személy szerint azért is örvendtem volna jobban, mivel ha újabb hónapok telnek el a harmadik kötet megjelenéséig, minden bizonnyal lesznek olyan lényeges részletek az első kettőből, amelyek elhalványulnak a memóriámban. Na de ha a harmadik kötet legalább ilyen színvonalú lesz, mint a második, netán még sikerül valamennyit előbbre lépni, akkor ez legyen a legkevesebb, ennyit még simán meg lehet bocsátani a szerzőpárosnak.