Steven Pressfield korábban az ókori világ háborúit bemutató regényeivel vált ismertté. Öt regényben (A tűz kapui, A háború hullámai, Az utolsó amazon, A háború művészete és Az afgán hadjárat) dolgozza fel az antikvitás hírhedtebb csatáit, katonai hódításait. Legújabb regényében több mint kétezer évet ugrik az időben, ezúttal Afrika északi része a hadszíntér és 1942-43-at írunk a naptárban.
A Vadászat Rommelre című könyv Richmond Lawrence Chapman (Chap) memoárja, egy kitalált sztori, amely viszont valós történelmi alapokon nyugszik. Pontosak a hadjáratok és ütközetek időpontjai, a földrajzi településnevek, illetve a harckocsik adatai. Ugyanazok a parancsok hangzottak el akkor is, a történéseken nem változtatott a szerző. Ami a legfontosabb, hogy az Erwin Rommel életével és halálával kapcsolatos adatok is hitelesek.
Chap a 8. hadseregtől került a Mélységi Sivatagi Csoporthoz (MSCs) műszaki feladatkörök elvégzésére. Eleinte megfigyelőként tevékenykedett, majd később vezetői feladatokat is ellátott. Az MSCs fő feladata az volt, hogy Montgomery (Monty) angol marsall vezetésével és a 7. amerikai hadsereggel együttműködve megtalálják és kiiktassák az Afrika Hadtestet irányító Erwin Rommel tábornagyot, azaz a sivatagi rókát. A jó fegyverzettel rendelkező, remekül taktikázó Rommelt mindenáron meg kellett akadályozni, hogy elérje a közel-keleti olajmezőket, ami jelentős előnyhöz juttatta volna a tengelyhatalmakat.
Erwin Rommel emblematikus figurája volt a második világháborúnak: a német hadsereg kiemelkedő tábornagya stratégiai ügyességével tett szert hírnévre, de ugyanakkor emberséges oldaláról is ismert volt. Az észak-afrikai ütközetekben, talán az angol fair-playnek köszönhetően az ellenfelek kölcsönösen tisztelték egymást, a foglyokkal emberi módon bántak. Ennek az íratlan szabálynak Rommel is partnere volt. A csaták is a „jóérzés” határán belül zajlottak, nem eszement öldöklés volt a cél, hanem a kijelölt feladat precíz végrehajtása.
Chap fiktív kerettörténetén túlmenően a regény erőssége a sivatagi ütközetek bemutatása, azok intenzitása. Az apró részletességgel ábrázolt ütközetekben a katonáknak embert próbáló körülmények között kellett helytállniuk. A drámai pillanatok közepette döbben rá az olvasó, hogy a sivatag milyen könnyedén mutatja szépségét és veszélyes, kegyetlen oldalát egyszerre. Pressfield kiválóan szövi bele a történetbe a drámát, a háború okozta frusztrációt, a csatajelenetek vizuális hatással vannak az olvasóra. Karakterei letisztultak; érdekes megfigyelni, hogy a háborús közegben miként formálódnak az emberi kapcsolatok ugyanazon tábor tagjai és az ellenség között.
Pressfield regényének olvasása közben nehéz a fikció és valóság között különbséget tenni, ám amennyiben ez sikerül, akkor egy igen sokrétű olvasmánnyal leszünk gazdagabbak. Megtanulhatjuk, hogyan működik egy tank, emberi drámákat ismerünk meg, a sivatagban gyönyörködhetünk és egy kitalált, ám minden ízében emberközeli történet szemlélői lehetünk. Történelem iránt érdeklődőknek kiváló olvasmány, de ismeretek gyarapítására, szórakozásra is tudom ajánlani.