Blake Crouch: Wayward Pines

Írta : Blake Crouch
Eredeti cím : Pines
Eredeti kiadás : 2012
Magyar cím : Wayward Pines
Fordította : Makai Péter Kristóf
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 284
92
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Ethan Burke különleges ügynököt azzal a megbízatással küldik az Idaho állambeli eldugott, hegyvidéki kisvárosba, Wayward Pines-ba, hogy találja meg és juttassa haza egy hónappal korábban eltűnt két társát. Ethan számára a lehető legszerencsétlenebbül indul a küldetés, hiszen a kisvárosba érkezve autóbalesetet szenved. Egy patak partján ébred, sérülései vannak, rosszul érzi magát és szinte semmire sem emlékszik. De ez még csak a kezdet: rájön, hogy hiányzik az igazolványa, a pénztárcája, a mobiltelefonja és az aktatáskája, ráadásul társának is nyoma veszett.


Már a kisváros szokatlanul idilli élete is eléggé nyugtalanító számára, de igazából akkor kezd gyanakodni, amikor nem tudja felhívni sem a feleségét, sem a főnökét. Megpróbálja összerakni a hiányzó mozaikdarabkákat, és segítséget kér a városka lakóitól, de úgy tűnik, a helyiek nem nagyon hiszik el, hogy különleges ügynök lenne. Úgy dönt, hogy talán az a legésszerűbb, ha minél előbb továbbáll, és valahol máshol próbál segítséget szerezni. Ekkor azonban újabb kellemetlen meglepetésben lesz része: rájön, hogy a kisvárost egy hat méter magas, áthatolhatatlan magasfeszültségű elektromos kerítés veszi körül. Egyetlen ember akad, aki hajlandó segíteni és némi magyarázattal szolgálni, de mire Ethan felfogná, hogy mi is zajlik körülötte, elszabadul a pokol a kisvárosban, őt magát pedig csak egy dolog, a túlélési ösztön hajtja.

A Wayward Pines az azonos nevű trilógia első kötete, az amerikai Blake Crouch 2012-ben megjelent regénye. Az 1978-ban született szerző angolt és kreatív írást tanult, első regényével 2004-ben debütált. A saját honlapja tanúsága szerint igencsak termékeny író, hiszen mindeddig több mint tizenöt regénye (emellett több kisregénye és novellája) jelent meg, amelyek között vannak önálló kötetek és sorozatok egyaránt. Utóbbiak közé tartozik a Wayward Pines-trilógia, amelynek az első kötete magyarul 2014 január végén került a könyvesboltokba, az Agave Könyvek gondozásában.

AJÁNLOTT OLVASNIVALÓ

Négy érdekesség Blake Crouch-ról és a trilógiájáról
Tudtad, hogy a regényekben szereplő képzeletbeli idahói városkát, Wayward Pines-t, és tulajdonképpen az egész trilógiát egy másik kisváros ihlette amikor a szerző egy csendes nyári estén a város utcáin sétált? És azt, hogy a tévésorozat utolsó részének forgatókönyvét Crouch írta, éppen akkor, amikor a trilógia utolsó részén is dolgozott?

Mielőtt bármit is írnék a könyvvel kapcsolatos benyomásaimról, tartozom egy vallomással: bármennyire is hihetetlenül hangzik, de nem láttam a nagysikerű Twin Peaks című tévésorozatot. Amikor először vetítették, akkor még túl fiatal voltam hozzá (mindössze 10-11 éves), később pedig valami miatt mindig került fontosabb néznivalóm, így aztán elmaradt a dolog. De mi köze a Twin Peaksnek Crouch regényéhez? Anélkül, hogy ebbe túlságosan belebonyolódnék, két dolgot említenék: 1. Egyrészt olvastam néhány olyan újsághírt, amelyekben a könyvből készült és idén májustól a tévéképernyőkre kerülő sorozat kapcsán arról írnak, hogy egy Twin Peaks-utóddal állunk szemben, esetleg azért aggódnak, hogy vajon hozza-e majd a nagysikerű sorozat hangulatát. 2. Másrészt maga a szerző vallja be a regényhez írt utószavában, hogy nagy Twin Peaks-rajongó – egyszer megpróbálta, csak úgy saját maga számára megírni a folytatását, a harmadik évadot –, és hogy a Wayward Pines nem jöhetett volna létre akkor, hogyha ő maga gyerekként nem látta volna a Mark Frost és David Lynch rendezte sorozatot. Talán éppen ezek tükrében azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy nem láttam a sorozatot, így elkerülhető, hogy óhatatlanul is a vele való hasonlóságokat keressem Crouch regényében. (Aki tehát erre kíváncsi, annak csalódást kell okoznom.)

És hogy miért gondolom ezt szerencsének? Azért, mert Crouch regénye szerintem abszolút megállja a helyét, és igazából nagyon kevés olyan dolgot tudnék felsorolni, amivel olvasás közben elégedetlen voltam. Ezeket inkább későbbre hagynám, előbb következzék az, ami megfogott benne. Talán elsőként a feszes, még az eseménytelen(ebb) momentumaiban is vibráló történetet emelném ki. Jóllehet a könyv terjedelme is segít abban, hogy az olvasás ne legyen nagy nyűg (ahogy néha szokott lenni a túlságosan is terjedelmes és rossz választásnak bizonyuló regények esetén), azért az utóbbi időben elég ritkán járt olyan könyv a kezemben, amelynél ne éreztem volna azt, hogy néhány holtvágányra futott cselekményrészleten vagy fölösleges szerzői/főszereplői elmélkedésen nagyon szívesen átsiklanék. Itt erre nem volt példa – sőt, inkább az okozott gondot, hogy nem volt időm egy huzamban elolvasni a könyvet –, a történetben mindennek megvolt a helye és ideje, a sztoriba bedobott csavarok pedig néha igencsak meglepőre sikerültek, némelyikükre (főként a legutolsóra) tényleg nem számítottam.

A regény műfajilag is igen érdekes vonalat követ, előbb erőteljesen emlékeztet egy pszichothrillerre/krimire, aztán egy adott pillanatban már-már horrorba csap át, a végén pedig utópikus (vagy inkább disztópikus?) vonásokat magán viselő sci-fibe hajlik. Ez a műfaji keveredés azonban egyáltalán nem tesz rosszat az összképnek, ellenkezőleg, egész jól fonódnak egymásba a műfaji sajátosságok. (Na jó, azt azért bevallom, hogy volt egy momentum, amikor visszahőköltem olvasás közben, és örültem, amikor nem erőltette túl sokáig ezt a vonalat a szerző.) A műfaji változásokat nagyon jól követi a regény hangulata is, ami számomra a regény másik nagy erőssége volt. Ha elég mélyen beleéljük magunkat az olvasásba, egymást váltja bennünk a szinte megmagyarázhatatlan nyugtalanság, a főhős kiszolgáltatottságából fakadó tehetetlenség és düh, a már-már szinte viszolygásba átcsapó borzongás, vagy éppen az adrenalin okozta pörgés. Mindezt pedig csak fokozza a szerző elbeszélési stílusa, ami mindenféle sallangtól és fölösleges elmélkedéstől mentes, ugyanolyan feszes, mint maga a történet.

Amit a negatív oldalon említenék meg, az a karakterek kidolgozatlansága. Jóllehet az Ethan ügynök mellett még fontosabb szerepet kapó kevés karakter eléggé egyértelműen megkapja a helyét a történetben, mégis nagyon vázlatosnak tűnik az összes mellékszereplő. Szinte semmit sem tudunk meg róluk, sőt, még a főszereplő sem mondható egy élesen megrajzolt karakternek, habár az ő esetében a második öbölháborús élmények, valamint a családi emlékek mintegy mellékszálként történő visszaidézése, elég sokat segít abban, hogy jobban megértsük, ki is ő valójában, vagy ki volt korábban. És bár ezekből kiderül, hogy Ethan elég sok megpróbáltatást átélt katonaként, minden kiképzés illetve minden adrenalinlöket ellenére is úgy gondolom, hogy a szerző kissé túlzásba vitte az emberi tűrőképesség határainak a feszegetését, ez pedig nem feltétlenül tett jót a történet hitelességének.

Na de félretéve mindenféle kifogást, a Wayward Pines egy remek, izgalmas és szórakoztató olvasmány, ami szinte még önmagában, folytatás nélkül is megállná a helyét. Persze a végkifejletben abszolút benne van a folytatás lehetősége is, és kíváncsian várom, hogy Crouch mivel fog előrukkolni a második kötetben, ami magyarul február végén jelenik meg. Egy biztos, az első kötettel eléggé magasra tette a lécet (elsősorban önmaga számára), így csalódás volna, ha a folytatásban ezt nem sikerülne megugrania vagy legalább súrolnia.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •