Paul Sussman: Kambüszész elveszett hadserege

Írta : Paul Sussman
Eredeti cím : The Lost Army of Cambyses
Eredeti kiadás : 2002
Magyar cím : Kambüszész elveszett hadserege
Fordította : Pető Márk
Kiadó : Partvonal Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2014
Terjedelme (oldalszám) : 518
78
Vidd hírét!
  •  
  •  

Kr.e. 523, Nyugati-sivatag, Egyiptom. A perzsa uralkodó, Kambüszész népes sereget küld az ammóniaiak ellen, azzal a céllal, hogy elpusztítsák a szívai látnokot. A hadsereg soha nem éri el a célját, a sivatagban ugyanis egy hatalmas homokviharba kerül, és nyomtalanul eltűnik.ű


Kr. u. 2000, Egyiptom. Kairóban, saját üzletében brutálisan meggyilkolnak egy régiségkereskedőt, Luxorban egy megcsonkított holttestet dob partra a Nílus, Szakkarában pedig holtan találnak egy brit régészt. Látszólag három, egymástól teljesen független ügy. A luxori nyomozással megbízott rendőrfelügyelő, Júszuf Kalifa, valamint az elhunyt régész Egyiptomba érkező lánya, Tara Mullray azonban arra a következtetésre jut, hogy valami nagyon nincs rendben a halálesetek körül. Egymástól függetlenül próbálják felderíteni az őket leginkább érintő ügyeket, és ahogy egyre mélyebben ásnak, rájönnek, hogy nem elszigetelt esetekről van szó, hanem vélhetően igen szoros összefüggés van ezek között.

A dolog hátterében egy szenzációsnak tűnő régészeti felfedezés áll, amely sokakat érdekel, közülük néhányan pedig kimondottan nagy hasznot remélnek tőle, amit erőszakos cselekmények finanszírozására használnának. Egy fontos mozaikdarabka azonban eltűnik, ezért véres hajszát folytatnak, semmitől sem riadva vissza. Tara régi szerelmére, a szintén régész Danielre támaszkodva próbálja kideríteni apja halálának körülményeit és a véletlenül a birtokába kerülő tárgy rendeltetését, míg Kalifa felügyelő saját szakállára – felettesei határozott intése ellenére – nyomoz, és nemcsak az igazság keresése hajtja, hanem a régészet iránti szenvedélye, valamint egy sokkal személyesebb, mélyen a múltban gyökerező ügy is. Azt azonban egyikük sem sejti, hogy valójában mekkora a tét, és hogy emiatt a háttérben komoly összeesküvés zajlik.

A 2012-ben, mindössze 46 évesen elhunyt Paul Sussman régészként, újságíróként és íróként dolgozott, az egyiptomi történelem rajongója és jó ismerője volt, amint azt több mint harminc nyelvre lefordított regényeiben is bebizonyította. Első regénye 2002-ben jelent meg Kambüszész elveszett hadserege címmel. A könyv magyar fordítása előbb a Magyar Könyvklub kiadásában látott napvilágot, majd később két kiadást is megért a Partvonal Kiadó gondozásában, legutóbb 2014 novemberében került a könyvesboltokba.

Ha műfajilag akarjuk meghatározni Sussman regényét, akkor valószínűleg a kalandregény és krimi ötvözete a legmegfelelőbb besorolás. Ha hasonlítani szeretnénk valamihez hangulatában és stílusában, akkor talán az Indiana Jones-történetek ugranak be elsőre, esetleg a szintén több részt megért Múmia- vagy Skorpiókirály-filmsorozatok. (Ezt egyébként Sussman egy másik, 2009-ben megjelent, de általam 2011-ben olvasott regénye, az Oázis recenziója kapcsán is felvetettem már.) A két szóban forgó Sussman-regény esetében nagyon hasonló a recept: adott egy távoli múltban gyökerező valós vagy mítoszokra épülő történelmi rejtély – a rövid bevezető fejezetben ezzel indítja a szerző a regényt –, amelynek sok évszázaddal később, a jelenben lesznek következményei, bűnügyekkel és kalandokkal megfűszerezve.

A regény olvasása közben két dolog volt nagyon szembetűnő számomra: egyrészt az, hogy Sussman széleskörű ismeretekkel rendelkezik Egyiptom múltjáról, ugyanakkor az ország jelenének, az egyiptomi kultúrának és szokásoknak is kiváló ismerője és krónikása is egyben, másrészt viszont a pörgősebb, akciódúsabb jelenetek megrajzolása nem feltétlenül tartozik az erősségei közé. Míg előbbiek kapcsán szinte tudományos igényességgel képes oldalakon keresztül elkápráztatni a történelem iránt érdeklődő olvasókat, utóbbiak vonatkozásában nem mindig áll a helyzet magaslatán, néha megmosolyogtatóan közhelyesre sikerültek azok a jelenetek, amelyeknek éppen az izgalom fokozása lett volna a szerepük. Mert ugyebár az már rég nem számít erénynek (még egy kalandregény esetében sem), ha az egyszerű, hétköznapi szereplők szuperhősöket megszégyenítő leleményességgel evickélnek ki mindenféle nehéz helyzetből, még a legkilátástalanabbnak tűnő szituációkban is van elegendő lélekjelenlétük, vagy éppen mindig melléjük szegődik a szerencse. Ez a kettősség – még hogyha hozzá is lehet szokni egy idő után –, nem feltétlenül tesz jót az összképnek. Egy jó kalandregényhez nyilván kellenek a hétköznapitól elrugaszkodó jelenetek, csak nem mindegy, hogy ezeket hogyan ágyazza a történetbe a szerző.

Amúgy a történetvezetés nem feltétlenül rossz, Sussman több párhuzamos cselekményszálat is futtat, amelyeket sokszor a legizgalmasabb pillanatban szakít meg, majd egyre gyakrabban keresztezi őket egymással, míg végül szép lassan összeolvadnak. A regény végén elvarr minden mellékszálat, megoldja a történet alapját jelentő rejtélyt és feloldja kibontakozó konfliktusok többségét. Amikor esetleg leülni látszik a történet, akkor bedob egy-egy váratlan (vagy éppen az addigi történések alapján kis gondolkodással kikövetkeztethető) csavart, amelyek némelyike új irányt ad az eseményeknek. Az egész történet egyfajta klasszikus értelemben vett jó és rossz harca – ha nem is mindig egyértelmű, hogy valaki éppen melyik oldalon áll –, ahol a végén a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát. Ez a két pólus eléggé egyértelműen megnyilvánul a szereposztásban is, mindkét oldalon van néhány igencsak emblematikus (habár sok szempontból sztereotípiákból felépített) figura. Ezek közül Kalifa felügyelő karakterét érdemes kiemelni, aki nem egy szokványos keményfiú típusú zsaru, sőt mondhatni eléggé kilóg a sorból: teljesen rendben van a házassága (mi több, a munkájából adódó lehetőségeihez mérten próbál mintaférj és mintaapa lenni), különös érdeklődést mutat a régészet iránt (ami ilyen irányú befejezetlen egyetemi tanulmányaiból adódik), hiányzik belőle vagy csak nagyon ritkán jön elő belőle az agresszivitás, sokkal inkább a józan ész, a bölcsesség, a kitartás és nyomozói ösztönei vezérlik. Lehet, hogy ő sem teljesen életszerű, hanem sok tekintetben idealizált figura, de mégis egy szimpatikus szereplője a történetnek. (És mint bizonyára sokan tudják, visszatérő szereplő Sussman két további regényében is.)

A Kambüszész elveszett hadserege könnyed olvasmány, a maga nemében igényesen megírva, ami minden zavaró tényező ellenére képes néhány órányi garantált szórakozást biztosítani a műfaj kedvelőinek. Ehhez nagymértékben hozzájárul a regény hangulata is, az európai olvasó számára idegen, de mégis vonzó és már-már misztikusan varázslatos világ sajátosan lüktető atmoszférája. A regény Sussman kiváló fantáziájának és a témát illető felkészültségének a bizonyítéka, ugyanakkor egy még kiforratlan írói technikáról árulkodik. Az esetleges hibákat, hiányosságokat talán el lehet könyvelni a szerző tapasztalatlanságának, hiszen ez volt az első próbálkozása a szórakoztató irodalom berkeiben.


Vidd hírét!
  •  
  •