Arne Dahl: Rossz vér

Írta : Arne Dahl
Eredeti cím : Ont blod
Eredeti kiadás : 1998
Magyar cím : Rossz vér
Fordította : Harrach Ágnes
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2014
Terjedelme (oldalszám) : 476
70
Vidd hírét!
 
 

A svéd üzleti élet krémjét megtizedelő Tisztogató elfogására létrehozott különleges rendőrségi egység, az A-csoport létjogosultságát egyre többen megkérdőjelezik, miután nem igazán akad nekik való bűnügy az országban. Így szinte jól is jön számukra, amikor kiderül: az Egyesült Államok egyik legkeresettebb sorozatgyilkosa Svédországba tart, miután a Newark repülőtéren meggyilkolt egy svéd irodalomkritikust. Mivel kissé késve érkeznek az információk a tengeren túlról – ne feledjük, ez még csak 1998 –, a stockholmi repülőtéren a nyomozók elszalasztják az álnéven utazó férfit. Elkerülendő a pánikot a sajtó és a lakosság körében, titokban tartják az esetet. Legalábbis addig, amíg elő nem kerül az első svédországi áldozat. Mivel az elkövető eléggé sajátos módszerrel öl – egy speciális hangszálfogóval némítja el, majd brutálisan megkínozza és megcsonkítja áldozatait –, nehéz titkolni a kapcsolatot a Kentucky-gyilkos – vagy csak egyszerűen K – néven elhíresült amerikai sorozatgyilkossal.

Az A-csoport hat tagja és vezetője leosztják egymás között a feladatokat, azonban alig tudnak előrelépést felmutatni. Mielőtt a sajtó még vehemensebben kezdené követelni a csoport vezetőjének és a rendőrfőnöknek a fejét, a csoport két tagja, Paul Hjelm és Kerstin Holm New Yorkba utazik, hogy az ottani FBI-jal konzultáljon a Kentucky-gyilkos ügyében. Amint kiderül, nem volt hiábavaló az utazás, hiszen egy véletlen folytán sikerül megfejteniük azt, amire az FBI két évtizeden keresztül nem jött rá. A nehezebb feladat mégis hátra van: elkapni a gyilkost, aki közben újabb áldozatokat szed Svédországban. Ez azért sem könnyű, mert úgy tűnik, hogy a háttérben magas szintű politikai játszmák húzódnak, amelyek nyilvánosságra kerülése komoly érdekeket sértene.

Arne Dahl neve ismerősen cseng a skandináv krimi rajongóinak, tizenegy részes krimisorozatának köszönhetően számos díjat elnyert, többek között a Dán Krimiakadémia legjobb kriminek járó Palle Rosenkrantz-díját 2003-ban, a Német Krimidíjat 2005-ben és 2006-ban, a Svéd Krimiakadémia különdíját 2007-ben, mely évben a Reader’s Digest is Európa legjobb krimiszerzőjének választotta. A Rossz vér a szerző több mint huszonöt nyelvre lefordított Intercrime-sorozatának második kötete. A regény 1998-ban jelent meg, magyar fordításban a Scolar Kiadó adta ki 2014 őszén.

Szinte alaptételként elfogadott, hogy a skandináv államokra nem jellemzőek a sorozatgyilkosok. Ennek ellenére egyre több krimiszerző akad, aki erre fittyet hányva olyan regényeket ír, amelyekben sorozatgyilkosok garázdálkodnak. Ezt teszi például Jo Nesbø több könyvében, de ezt teszi Arne Dahl is a Misteriosoban és a Rossz vérben. Utóbbiban talán nem a legstílusosabb módon, ugyanis azt az elvet követi, hogy ha nincs saját sorozatgyilkosod, akkor importálj egyet. (Lehetőleg az Egyesült Államokból, hiszen ott túlkínálat van belőlük.) És ez még csak az egyik gond a dologgal, a másik az, ahogyan a gyilkos Svédországba jut: a regény eleji stocholmi repülőtéri jelenet és annak előkészítése minden bizonnyal nem a legsikeresebb krimiindító jelenet. Itt simán meg lehetett volna spórolni pár tíz oldalt, és például egyszerűen kijelenteni, hogy titkosszolgálati információk szerint egy körözött amerikai sorozatgyilkos bejutott Svédországba. És pont. Hogy a balszerencsés indítás ellenére mégis ez az importszál – illetve annak továbbgyűrűzése – lesz az, ami felrázza a sztorit, azt nemhogy a regény elején, de talán még a felénél sem nem gondoltam volna.

Merthogy a regény első kétszáz oldalában szinte semmi említésre méltó nem történik. Illetve hát sor kerül az első svédországi gyilkosságra, az A-csoport tagjai pedig igyekeznek utánajárni minden lehetséges nyomnak, de ebből kétszáz oldal után sem nagyon akar összeállni semmi. Így nagyon jól jön a regény majdnem felénél az, amikor Jan-Olov Hultin, a csoport vezetője összefoglalja, hogy addig mi is történt a nyomozás során. Mert valójában az a kevés, ami lényeges, szépen szét van szórva kétszáz oldalnyi, lassan folydogáló, szűk pórázon tartott, az olvasó fantáziáját nagyon kordában tartó és túlságosan is töredezett történetben. Ilyen összefoglalóra egyébként még legalább kétszer sor kerül a későbbiekben – ezeknél határozottan az volt az érzésem, hogy a szerző is érzi ezek szükségességét.

A történetnek az ad új lendületet, amikor Paul és Kerstin New Yorkba utazik, hogy az ottani FBI nyomozóival együttműködve dolgozzon az ügyön. Ott – ha fel éppen nem is pörögnek az események – olyan dolgok kerülnek felszínre, amelyek lényegesen előbbre viszik az ügy megoldását. (Sőt, hogy ne legyen teljesen egyoldalú a dolog, a New York-i nyomozással párhuzamosan az A-csoport Stockholmban maradt tagjai is váratlanul komoly előrelépést mutatnak fel.) Az viszont teljesen valószerűtlen, hogy a két svéd nyomozó mindössze pár nap alatt rájön arra, amire az FBI húsz év alatt nem volt képes. Már csak azért is, mert ők is – és az olvasó is – megtapasztalhatták, hogy az FBI igen alapos munkát végzett, ezzel teljesen ellentétes volna az a figyelmetlenség vagy ihletszegénység, ami miatt a legfontosabb összefüggés fölött mindenki átsiklik. A Hjelm fejéből kipattanó szikra – ami végül a megoldás kulcsa lesz – ugyanis teljes mértékben olyan irányba mutat, amely ellenőrzésének elmulasztása amatőrizmusra vallana, ami talán az FBI-ról nem mondható el. Itt tehát szerintem kissé ingatag talajra tévedt a szerző.

Az Amerikában felderített fontos részletek újra visszautalják a svéd rendőrség hatáskörébe az ügyet. És innentől – nagyjából a regény utolsó negyedében – valóban felgyorsulnak az események, mi több, a korábbi részletek közül több is értelmet nyer vagy magyarázatot kap. De hogy egy sorozatgyilkossági ügyből hogyan lesz atomháborúval fenyegető veszély – pontosabban ál-veszély – és magas körökben gyökerező összeesküvési ügy, ahhoz már olyan írói bravúr kell, ami annak ellenére sem fér a fejemben, hogy ott peregtek a szemem előtt a sorok. Lehet, hogy sokak számára éppen ettől lesz majd különleges a regény, de nekem ez túl sok volt. És nem is feltétlenül amiatt, hogy Arne Dahl ezzel egyértelműen kilépett a skandináv krimik megszokott kereteiből – erről majd kicsit később –, hanem inkább ahogyan tette ezt. Az importgyilkos még rendben van, talán még az FBI és az A-csoport közötti együttműködés végkimenetele is, de amikor CIA, meg Szaddam Husszein, meg atomtöltet és hasonlók kezdenek felbukkanni a sorok között, akkor éreztem, hogy talán túl sokat akar a szerző ebből az egészből kihozni. És mindent úgy, hogy az olvasónak továbbra sincs semmi dolga azon kívül, hogy lapoz és olvas, hiszen a történetet továbbra is annyira kézben tartja a szerző, hogy szinte semmit nem bíz az olvasó fantáziájára.

Itt már az sem segít, hogy valójában van egy elég komoly csavar a regényben – az, amire Paul Hjelm jön rá New Yorkban, és ami majd a regény címére is magyarázatot ad; ebből remekül el lehetett volna vinni teljesen már irányba is a történetet –, de még az sem, hogy a befejezés sem süllyed egy közhelyes középszerűségbe, köszönhetően annak, hogy Dahl egy nem feltétlenül szokványos lezárást választott a regényhez. Utóbbival ugyanis van egy aprócska gond: azzal, hogy a mesebeli „hozott is ajándékot, meg nem is” megoldáshoz hasonlóan a nyomozók fel is göngyölítették az ügyet, de mégsem jártak megnyugtatóan a végére, elég kellemetlen helyzetbe hozza az A-csoportot, hiszen ezek után nem lesz könnyű megindokolni a sorozat folyatásában, hogy miért is van szükség erre a különleges egységre. Na, de ez legyen a szerző gondja.

Visszatérve arra, hogy miért érzem kevésbé skandináv kriminek a regényt: azon túlmenően, hogy a nyomozás egy része Svédországban zajlik, a nyomozók pedig a svéd rendőrség különleges egységének tagjai, szinte semmi nem emlékeztet erre. Az északi krimikben oly gyakori társadalomrajzot ezúttal a szerző szinte szó szerint elintézi egy pár oldalas leírásban – Paul Hjelm gondolatain keresztül. Ez viszont kétségkívül az egyik a legjobban szintetizált társadalomrajz, amivel eddigi skandináv krimi-olvasmányaimban találkoztam. Nem a sorok mögé elrejtett, a történet részleteiben fellelhető problémafelvetés – habár erre is van néhány példa a regényben –, hanem egy tömör és viszonylag kritikus leírás az elmúlt évtizedek svédországi folyamatairól és átalakulásairól. A nyomozók magánéleti problémáinak boncolgatása – amely szintén visszatérő motívum a műfaj legtöbb regényében – annyira nem hangsúlyos, részben talán azért, mivel a két központi szerepet játszó nyomozó – de főképpen Paul Hjelm – e téren stabilabb talajon áll, mint a korábbi részben, részben pedig azért, mert túl sok a hat plusz egy nyomozó ahhoz, hogy ezt a motívumot életképesen lehessen működtetni egy-egy regényben minden egyes szereplő esetében. Ezúttal Gunnar Nyberg kerül sorra, ő viszont a második vonalban van a szereposztást tekintve. Még a skandináv krimikre jellemző sajátos hangulatot is jobbára csak a szűnni nem akaró stockholmi eső biztosítja (esetleg ennek kontrasztjaként a rekkenő New York-i hőség.)

Azt kell mondanom, hogy a sorozat első részéhez viszonyítva a Rossz vér számomra csalódást okozott. Ha az előző kötetet érdekes színfoltnak neveztem a skandináv krimiirodalomban, a szerzőt pedig méltónak ahhoz a színvonalhoz, amit Mankell, Fossum, Nesbø, Marklund, vagy éppen Stieg Larrson testesít meg, a Rossz vér kapcsán inkább azt mondanám, hogy besimul a műfaj átlagtermésébe, minden abbéli igyekezete ellenére, hogy éppen ehhez képest valami újat, eredeti nyújtson. Nyilván, figyelembe véve azt, hogy Arne Dahl a különböző nemzetközi díjait a sorozat későbbi köteteiért kapta meg, nem valószínű, hogy van okunk az aggodalomra, remélhetőleg a harmadik és a negyedik kötetben ismét helyreáll minden.


Vidd hírét!