Erik Axl Sund: Tisztulás

Írta : Erik Axl Sund
Eredeti cím : Pythians anvisningar
Eredeti kiadás : 2011
Magyar cím : Tisztulás
Fordította : Papolczy Péter
Kiadó : Libri Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 341
80
Vidd hírét!
  •  
  •  

A Tisztulás az Erik Axl Sund néven alkotó svéd szerzőpáros Victoria Bergman-trilógiájának harmadik, befejező kötete. A beszédes címet viselő regénytől jelképesen akár az előző két részben összekuszált cselekmény letisztulását is várhatnánk, nemcsak azt a tisztulást, aminek a szereplők lelkében kellene végbemennie, felszabadítva őket az évek, évtizedek alatt átélt negatív élményektől.


Ha nagyon közhelyesen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a Tisztulásban ott folytatódnak az események, ahol az előző részben, az Éhségben abbamaradtak: Jeanette Kihlberg és társa, Hurtig felügyelő tovább nyomoznak az egyre szaporodó halálesetek, gyilkosságok ügyében. A számos kusza részletből és az egyre-másra előbukkanó sötét titokból lassan kirajzolódnak egy bűnbanda körvonalai, amely szoros kapocsként fog össze több áldozatot és még néhány életben levő személyt. Egyre megrázóbbak a felszínre kerülő részletek, és szinte már teherként nehezedik a nyomozókra is a múlt által visszaöklendezett mocsokkal és borzalommal való szembesülés.

De van valaki, akit a múlt sokkal erőteljesebben kísért: Victoria Bergman – aki Sofia Zetterlund néven él és pszichiáterként dolgozik – többszörösen hasadt tudatát próbálja kezelni önterápia segítségével. A célja, hogy szép lassan leépítse azokat a személyiségeket, amelyeket védekezés gyanánt hívott életre még gyermekkorában, de amelyekre most már nincs szüksége. Csak a legerősebb maradhat meg, aki képes a továbblépésre. Ezzel lezárulhat az a körforgás, ami a második világháború idején, az ukrajnai Babij Jarban indult és hosszú, több évtizedes kitérő után ott is végződik.

Nagyon nehéz a Tisztulásról úgy írni, mint egy különálló regényről, hiszen olyan ez, mintha egy több részből álló könyv befejező részéről próbálnék különvéleményt megfogalmazni. Korábban is írtam, most ismétlem magam: jóllehet a szerzőpáros trilógiaként tálalta a három regényt, a közöttük levő nagyon szoros kapcsolat miatt sokkal inkább mutat egy nagy terjedelmű, összefüggő regény, mintsem egy folytatásos sorozat irányába. Ezt figyelembe véve nagyon nem örültem annak, ahogyan a magyar fordítás végül eljutott az olvasókhoz: az első két kötet egymáshoz közeli megjelenése után majdnem fél évet kellett várni a harmadik kötetre, ami nekem nagyon soknak tűnt. (Tudom, hogy az eredeti kiadás egyes részei között még ennél is hosszabb idő telt el, de ez nem vigasztal.) Nem azért, mert esetleg a második kötet olyan csattanóval zárult, ami miatt izgatottan vártam a folytatást, hanem azért, mert a felaprózott, mozaikszerű, és az előző részekhez számos lényeges ponton szervesen kapcsolódó sztori miatt tartottam attól, hogy ennyi idő után lényeges részletekre nem fogok emlékezni.

Nem volt teljesen alaptalan a félelmem: az eltelt idő nem az addig történtek letisztulását segítette elő bennem , hanem pont az ellenkezőjét. Merthogy a második kötet olvasása óta eltelt időszakban olvastam még sok más egyebet is, így az újbóli ráhangolódás nem volt egyszerű. A harmadik kötet első pár fejezetében többször is görcsösen próbáltam kapaszkodni valamibe az emlékeim között, ami segít helyükre tenni a dolgokat. Mert itt az kevés volt, hogy nagy vonalakban emlékeztem a dolgokra, itt a lényeg sokszor a részletekben rejlett. Aztán sikerült újra felvennem a fonalat, helyére került a legtöbb részlet és a végére megoldódott a távoli múltban gyökerező ügy is – már ha egyáltalán lehet ezt így nevezni. Csakhogy hiába tisztázódnak az első kötetben még értelmetlennek tűnő részletek (pl. az a bizonyos ukrajnai szál, ami az első kötetben két rövid fejezet erejéig tűnt fel), ekkorra már egyértelművé válik, hogy a Victoria Bergman-trilógia nem magáról a történetről, a cselekményről szól. Az szép lassan egy alibivé silányodik annak érdekében, hogy a szerzők egy tabuként kezelt témával minél erőteljesebb hatást tudjanak kiváltani az olvasókból.

És ez végül is sikerül, azt ugyanis nehezem hiszem, hogy bárki is rezzenéstelen arccal képest volt végigolvasni a több mint ezer oldalt, úgy, hogy időnként ne szorult volna ökölbe a keze az undortól, a felháborodástól, vagy éppen a külső szemlélődőnek jutó tehetetlenségtől. Amikor az ember azt hiszi, hogy pedofília és gyermekpornográfia témában a húrt ennél jobban már nem lehet feszíteni, akkor még kap egy újabb és újabb adagot, és lassan már abban is kételkedni kezd, hogy van még valami ebben a világban, ami nem süllyedt az állatiasság szintjére. Csakhogy egy idő után nagyon terhessé válik, és nagyon elrugaszkodottnak tűnik ez az egész, teljesen elnyom mindent, csírájában fojtja el a történetben még megmaradt drámaiságot, kiüresíti  a szereplők közötti kapcsolatokat, mellékvágányra taszítja a nyomozást, sőt észrevétlenül azt is háttérbe szorítja, ami az egyik legizgalmasabb eleme volt az egész trilógiának: a Victoria Bergman hasadt tudatában való “turkálást”. És ezt az egyensúly-eltolódást már az sem menti meg, hogy a szerzők a regény (a trilógia) hangulatához illeszkedve, tulajdonképpen happy end nélkül zárják le a történetet. A végére ugyanis az olvasó joggal érezheti azt, hogy ennyi borzalom után egy csekély igazságszolgáltatás felért volna egy feloldozással. Amit ehelyett kap, az egyfajta megoldás ugyan, egy több évtizeddel ezelőtt az ukrajnai Babij Jarban indult, ott is végződő, időközben félrecsúszott életnek a lezárása, ami után viszont ott marad a sok fájdalom, és elmarad az igazi tisztulás. Persze lehet, hogy pont ettől életszerűbb az egész, de ez szerintem csak keveseket nyugtat meg.

Az kétségtelen, hogy a Victoria Bergman-trilógia a legkeményebb, legmegrázóbb, és talán a legnyomasztóbb atmoszférájú skandináv krimi – vagy inkább thriller –, amit olvastam. A témaválasztás, illetve annak ennyire részletekbe menő, tabumentes tálalásához képest egy véres gyilkossági ügy vagy egy őrült sorozatgyilkos bomlott elméjének a legsötétebb bugyra is semmiségnek tűnik. Éppen ezért nagyon kár magáért a történetért, ami az első kötetben még egész jól indult, és a sok apró fejezet ellenére is meglepően követhető volt. Aztán valahogy szétcsúszott, talán nem teljesen függetlenül a trilógia terjedelmétől. Ahhoz, hogy minden megfelelőképpen működjön ezer oldalon keresztül, talán az egyes köteteknek egyedibb színt kellett volna kölcsönözni – ha már a trilógia mellett döntöttek a szerzők –, és a történet összefüggéseit némiképp egyszerűsíteni, letisztultabbá tenni. A mostani értékelésem nem is annyira a harmadik kötetnek, mintsem az egész trilógiának szól. Felemás érzések kavarognak bennem: azt mindenképpen értékelem, hogy a tucatkrimik megszokott, lassan már unalomig ismétlődő témái helyett egy valóban ütős – és a legtöbb helyen még ma is tabuként kezelt – témához nyúltak a szerzők, ugyanakkor azt, amit cselekmény, történetvezetés, sőt karakteralkotás címszó alatt nyújtottak, azt kevésnek érzem, vagy talán túlságosan is soknak – ez nézőpont kérdése.


Vidd hírét!
  •  
  •