Fekete-fehér borítón keskeny csík fenyőerdő, és egy magányos férfi nyoma – ennél pontosabban nem lehetett volna szimbolikusan összefoglalni a norvég író regényét. Ami talán a családról szól, talán egy ember eltűnő nyomáról az élet havában…
Az elején úgy tűnik, egy lentről és egy fentről jövő férfi sorsa lesz a téma: Jim és Tommy harmincöt év után véletlenül találkoznak újra, és a találkozás felidézi gyermekkorukat, amikor egy kis norvég faluban együtt fedezték fel az életet, ki-ki a maga módján. Lassan feltárul a két barát, a két teljesen különböző hátterű és jellemű ember sorsa. Ahogy halad a cselekmény, tágul a tér, az idő, és szaporodnak a kijelentések végére tett pontok, a hangsúly fokozatosan a család felé tolódik. Egyszer csak azon morfondírozunk, hogy vajon hogyan befolyásolja az életünket az a pár ember, akikkel biológiai kötelék köt össze? Vajon a jó indítás miért nem garancia a sikerre, és a gyermekkori hátrány hogyan változtatható felnőttként előnnyé? Az olvasó részéről pedig az iszony és a folyamatos csodálkozás azokon, akik érthetetlen, átérezhetetlen döntéseket hoznak, akik nem vállalják a felelősségeiket, akik valamiképpen megszégyenítik tetteikkel a bennünk élő Embert.
Aztán egy újabb állomáson mintha mindez ismét jelentőségét veszítené. A családok szétzüllenek, és hirtelen ismét az egyén lesz fontos, az ahogyan nyomot tapos magának az élet havában, nyomot, ami aztán elenyészik, ha nincs, aki emlékezzen rá.
Nekem valamiképpen furcsa a könyvben ez az egyedüllét: ahogy fokozatosan mindenki csak önmagára hagyatkozhat, érzelmileg szinte steril környezetben, ahol a kezdetben élő kapcsolatok lassan elenyésznek nyomtalanul: sem a testvér, akivel minden érzés közös, sem a barát, akivel aminden élmény közös, nem marad tartósan mellettünk. De talán attól van ez, hogy az igazán fontos dolgokban tényleg egyedül vagyunk. Ugyan ki lehetne velünk, amikor eltörjük szadista apánk lábát, amikor elhagyó anyánk szegényes motyójára bukkanunk Isten háta mögött, vagy amikor elmebetegként, szociális segélyen tengődve értelmet keresünk az értelmetlennek?
Éppen ezért döbbentett meg annyira a regény. Ettől a sűrű magánytól, ettől az antik tragédiákba illő hangulattól, amikor az idő bizony kizökkent, és helyre kell billenteni. A feladat nehéz és hálátlan, és hiába 21. századi a történet, tragikumából nem veszít semmit. Ráadásul tény az is, hogy attól, hogy visszabillentjük, senki nem lesz boldogabb – de helyreáll a rend, és ez már elég is a folytatás lehetőségéhez. A visszabillentésre pedig egyetlen mód van: a megtagadás. A múlt megtagadása. A szülő megtagadása. A megalkuvás megtagadása. A megbocsátás megtagadása. A felejtés megtagadása.
Van, hogy ez a sok teher eltemeti az embert, mint valami modernkori Antigonét, de lehetséges, hogy ez nem is olyan nagy baj: a Semmi jobb lehet a fertőzött Valaminél. És többféle arcot ölthet: lehet magány, lehet elmebetegség. Van, hogy az ember talál magában elég erőt ahhoz, hogy kimásszon alóla, és elég bátorságot is ahhoz, hogy megmutassa valakinek a sebeit. És akkor már a helyrezökkent időben újabb ösvény nyílt, amin valaki elindulhat.
Elmerengtem: állítólag tragédia csak bizonyos korokban születhet, erre nem minden kor alkalmas. Most akkor elszomorodjak, amiért olyan sűrű korban élek, amiben a rossz ennyire kompakt, megfogható tömbbé vált, és annyira követeli jogát az életre, hogy élesen elkülönülve szembefordulhat a jóval? Vagy örüljek, hogy az ember ismét felismeri lassan saját világán túl a Lét örök törvényeit, amiknek nevében cselekedhet, ha kizökken az idő?