Kvász Iván: Tréflidolog

Írta : Kvász Iván
Eredeti cím : Tréflidolog
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Tréflidolog
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 110
90
Vidd hírét!
  •  
  •  

Nem tudom, hogyan került hozzám ez a könyv – nyilván nem voltam elég figyelmes, amikor kiválasztottam. Eléggé megijedtem, amikor baloldaliságról, zsidóságról olvastam a borító hátlapján levő fülszövegben… Én ugyanis legszívesebben teljesen elvonatkoztatnék a szerzőtől, amikor olvasom a művet, különösen akkor, ha az a szerző valami olyan dologba akar belekapaszkodni, ami felkavarja a vizeket… No, de – gondoltam -, nincs visszaút, vágjunk bele, és lesz, ami lesz!


Nos, az lett, hogy egy kis alulnézetből tálalt történelempirulát nyeltem, Svejkre gondoltam, meg az öcsémre, meg még sok minden másra, de vegyük csak sorjában…

Kezdjük a szerzővel: Kvász Iván tulajdonképpen nem Kvász Iván, hanem Szvák Gyula történész, egyetemi tanár, Oroszország-szakértő alteregója, aki a tudományos berkekből egy kötet erejéig leereszkedett a közemberek közé. (Remélem, máskor is megteszi.) A szereplője Hirsch Jenő – nos, igazából ő sem Hirsch Jenő, hanem ugyancsak a professzor egy alteregója, egy olyan ember, akinek nem kell olyan kényesen vigyázni a szavaira, nézeteire, szakmai hírnevére, nem kell mérlegelnie minden egyes kimondott/leírt szavát… Aztán nem kell makulátlan jellemnek lennie sem. Bevallhatja gyengeségeit, elmesélheti, milyen kényelmetlen helyzetekbe kényszerült, és őszinte véleményt alkothat mindenről, amivel találkozik. És főleg: a száraz tudományosságot félretéve, egészséges, életközeli hozzáállást alakíthat ki. Lehet morbid, ironikus, humoros, frusztrált vagy groteszk, vagy akár mindezt egybe is moshatja, ha úgy tetszik.

Hogy miért teszi mindezt? Erre az utóhang adhat valamiféle magyarázatot, melyben a szerző amiatt aggódik, hogy a tényekhez való nem etikus hozzáállása miatt a magyar történetírás könnyen hitelét veszítheti. Magyarán: pillanatnyilag a történetírás kis hazánkban annyira befolyásolt, vagy ahogy a szerző mondja, “a civil kurázsi” és a moralitás helyét annyira átvette a hatalmi beszédmód, hogy véleményem szerint ezt a kötetet valamiféle kiegészítésként lehet értelmezni a szakmai munkák mellé. A történelem ilyen is: olyan, amilyennek Hirsch Jenő kőbányai zsidó gyerek látja, akinek személyes sorsa óhatatlanul összefonódik a történelemmel, amennyiben élete főbb eseményeiben minduntalan visszaköszönnek a történelmi jelentőségű döntések, pillanatok.

Így aztán, mi tagadás, a Tréflidolog – talán már a címéből is sejtjük – pimasz könyv. Pimasz, mint egy kölyök, akivel már minden megtörtént, így nem egykönnyen félemlíthető meg; pimasz, mint egy kamasz, akinek meghaltak a bálványai, és most csalódott-reménykedőn gyűlöl mindent, amiért álmai helyébe álmot nem kaphat. És rezignált, mint egy öregúr, akivel életében először közlik, hogy nem felel meg a megmérettetésen. (Szerencsére bölcs is, túl a frusztrálhatóság korán, így nem jár úgy, mint A négyszögletű kerek erdő Aromója, akit nyúl létére teknősbéka akart futni tanítani.)

Hirsch Jenőt a legkülönfélébb mindennapi cselekvések közepette látjuk. Síremléket állít családtagjainak. (Hát tehet ő róla, hogy mind a hat név mellé 1944-et kell vésni?) Fél a bekvártélyozott katona fegyverétől. (Ugyan honna tudhatta volna 3 évesen, milyen nagyszabású események közé csöppent ‘56-ban?). Igazi világlátott gyerek: Oroszországban, Mongóliában és Kínában is járt/élt. A másság elfogadása számára nem egy tankönyvben vagy egy tanóra keretei között kezdődött. (Ő maga is rácsodálkozik, mikor jájön: “a másság elfogadásának és tiszteletének rögös útján az első lépés olykor a hányinger legyőzése” egy kínai húsbolt kirakatának láttán.)

Furcsa lehet azon gondolkodni, vajon az ember generációja “szerencsés-e”. Hiszen “kimaradt a háborúból, volt kisdobos, úttörő és KISZ-tag, de a pártba már nem kellett belépnie”, ráadásul szellemi szabadtápláléknak ott voltak a korabeli nagy zenekarok (Illés, Omega, Metró) . Viszont nem úszta meg a katonaságot, a kapitalizmust és a szocializmust. És nem látta meg egyiknek sem az emberarcát. És ugyan mikor lett fontos az ember nemzetisége, hovatartozása, hiszen a gimiben még csak a teljesítmény és a betyárbecsület számított…

Furcsa lehet elcsodálkozni az érettségiző diákon, aki olyan jól megtanult/begyakorolt, szilárd világnézettel rendelkezik, hogy meg se rezdül egy tiltott, lázadó hangvételű dal olvastán – hiszen az csak “esztelen lázadás”…

Elgondolkodtató lehet az is, ha az ember sikeresnek tudja magát, egyik tisztséget a másik után kapja, szép karriert fut be, de aztán egyszer csak rádöbben, hogy szava tulajdonképpen nincs: egy gépezetet képvisel, és ha csak igényit is kikacsint a sorból, kilökik maguk közül “az övéi”.

És persze egy sor egyéb kérdés, amit már ugyan sokszor feltettek, de meg sosem lehet igazán válaszolni, hiszen az etika és a gyakorlat a legfontosabb pillanatokban mindig szembefordulnak: eladó-e a kultúra, kit/mit képvisel a politikus… És végül: ember-e az ember, vagy zsidó? (Kiterjeszthetnénk: arab, amish, nőnemű, transzvesztita stb.) És ki dönti ezt el? Milyen jogon?

Úgy tűnik, ennek a fajta irodalomnak ismét kezd piaca lenni, ami örvendetes, hiszen az olvasók egyfajta kultúráltságát, vagy legalábbis informáltságát, ugyanakkor némi jóindulatú cinkosságot, véleményegyezést is feltételez szerző és olvasó között. Nekem rögtön Zsidó Ferenc erdélyi szerző nemrég megjelent kötete, a Laska Lajos ugrott be, ami ennél kicsit pimaszabb és prolibb, de a hangvétel, a módszer és a szerző célja ugyanaz.

Apolitikus vagyok. Csakúgy, mint az irodalom, merem remélni. Így aztán számomra ez a könyv arról szól: mi határozza meg az embert. Hogyan befolyásolja genetikai öröksége, családja életformája és körülményei, a kor, amelyben él, a helyzetek, amikbe kerül, az emberek, akikkel találkozik. És ezen túl arról is szól: ki határozza meg az embert. Kinek van joga eldönteni, ki vagyok én, akit genetikai örökségem, családom életformája és körülményei, a kor, amelyben élek, a helyzetek, amikbe kerültem és az emberek, akikkel találkoztam ilyenné tettek. Különösen, ha nem egy szélfútta vándora vagyok az életnek, hanem egy tudatos és öntudatos Ember.

Tréflidolog, valóban. Tréfli, vagyis: értéktelen, használhatatlan, rossz. Akár tréfadolog is lehetne, ha kedve lenne az embernek végleg tréfát űzni abból, amiben nap mint nap él, amiben hisz, ami meghatározza őt, amibe belehaltak a szerettei, amit a saját életének ismer a sors fintorának köszönhetően.


Vidd hírét!
  •  
  •