Darvasi László: Isten. Haza. Csal.

Írta : Darvasi László
Eredeti cím : Isten. Haza. Csal.
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Isten. Haza. Csal.
Kiadó : Magvető Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 259
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Nagyon nehéz beszélni erről a kötetről. Nagyon nehéz végigolvasni ezt a kötetet, és nem azért mert rossz, vagy nehezen érthető szövegek. Inkább fárasztóak és megerőltetőek. Nehezen emészthető, keserű, tabletta-tömörségű sűrítmények, soha nem elég szellősek ahhoz, hogy olvasás közben megállhassak, és teleszívhassam a tüdőmet, mielőtt újra elmerülnék bennük. Még csak nem is arról van szó, hogy a nyomornak és kegyetlenségnek túl gennyes-varas illusztrációi lennének – egy orvosi szakkönyv bőrbetegségekről szóló fejezetei kevésbé lettek volna borzongatóak. Nem horror-sztorik, vagy a trenddé vált hiper-realista ábrázolásmód gyöngyszemei ezek a szövegek, nem a világ-nyomor allegóriái vagy tanmesék. Nem fényképsorozat az emberiség gazságáról, és nem is moralizáló lelkiismeret-turmix.


A szövegek hiányokból építkeznek. Úgy ragadják meg az elbeszélhetetlent, hogy meg sem próbálják szavakba önteni, inkább köré szövődik a nyelv, kirajzolva a hiányzó dolgok negatívját. A hiány-mozgások a kötet egészében és egy-egy szövegben egyaránt működnek, ettől válik olyan töménnyé és émelyítővé az elbeszélések sora.

A kötet címe is ezzel dolgozik. A pontokkal és sortörésekkel egyrészt olyanná válik, mint egy mindentől megfosztott, három mondatos szöveg, ahol a mondatokból csak az állítmány/alany marad, minden más csak nem-létében van jelen. Másrészt ennek a lecsupaszított szövegnek a szavai is hiányosak. A Csal. az előző két mondat/cím alapján a család rövidítése is lehet (annak hiányos változata), de a szónak, mint igének a jelentését is mozgásba hozza.

A kötet három ciklusra tagolódik. Látszólag a három cím (a kötetcím három eleme) tematikusan rendezi a novellákat, azonban nincs elválasztódás, sem konkrét motívumismétlődés. A ciklusszervező címek kimozdulnak, kölcsönhatásba lépnek egymással, a szövegek nem dobozolhatóak csak az egyik, vagy csak a másik címszó szerint.

A szavak jelentése is elmosódik. Az ilyen értéktelítettnek vélt, de valójában teljesen kiüresedett szavak, mint amilyenek a címbeliek is, csak áthelyezéssel menthetők tovább. Isten itt maga a név, ami elfeledhető, jelentéstelen (mint a Virág című novellában, ahol Isten egy kitörölhető részlete csupán a világnak), Isten maga a soha fel nem épülő templom, a konvenció, a korruptként is tekintéllyel bíró egyház (a papok, akiknél mindig van gumi, vagy akiknek szárítókötélre csíptetett reverendája egy ironikus átfordítással Istent hirdető zászlóként lobog). Isten itt a csoda, a megmagyarázhatatlan – nem tudjuk egészen pontosan, micsoda.

A szövegek abszurd kimozdításokkal dolgoznak, groteszk kifordítással élnek, irónikus gesztusokban íródik át az, ami önmagában már csak saját hiányában látható. A haza helyett csak Otthon márkájú kávé van, a keresők soha nem találják meg azt, amiért indultak, a dolgok nem azonosak önmagukkal, a fordulatok váratlanok – ugyanakkor teljesen kiszámíthatóak. A Zuhanás című novellában Apuka eladható a piacon, kiállítható műtermekben; a Műfogsorban egy hiányzó protézis köré szerveződik a történet, Márta parókája elmozdul, a kommunista érdemrend a tolvaj mellkasára tűzve nevetségessé válik, a Mert mi nem vagyunk dánokban az integető kolibri helyett Jézus válik logóvá, ami csak azért problémás, mert nehezen tud integetni, ha a keresztre van szögezve.

Az ironikus, vagy abszurd kimozdítások is minduntalan hiányra építenek. A Dobszó, ápoltaknak című novellában a zenekar nélkül egyedül játszó dobos éppen azáltal válik értelmezhetetlenné, hogy a körülmények ellenére is változatlanul végzi feladatát. Körülveszi egy nagyzenekar hiánya. És éppen a hiányban rajzolódik ki a többi, „mert igenis lehet közünk az egészhez, ha éppen nem is látjuk azt.” (40)

A szövegben redukált, vagy céltalan – megváltozott célú – minden mozgás. A mozdulatlanság feszültségig fokozódik – a Kőlépcsőben a parton ülő névtelen férfi állandóan ismétli apró, jelentéktelen mozdulatait, a lány csak bólogat, az ezen a minimál-mozgáson kívül eső elmozdulásai természetfelettinek tűnnek, a Papagájban megírt alak a mennyezet repedéseit nézi a hőség által is mozdulatlanná bágyasztott panellakásban. A Vicces dolgok, humoros esetek című novellában a változás lehetősége teljesen elgondolhatatlan: „Itt hátha történik valami. Nem, dehogy történik, csak valaki mond valamit, és már olyan, mintha történne. Különben nem kell történnie semminek…” (23.) A nem-történés egy olyan intenzív, időből kiszakítottnak tűnő, feszültséggel telített teret hoz létre, amiben már minden apró változás robbanásként hathatna – ha a változások nem lennének maguk is csak látszólagosak, hiteltelenek.

A változás, vagy ismeretlenség félelmetes és nem kívánt. A Hol lakik a föld? agresszióhoz szokott gyerekszereplője a boldogan sétáló, egymás szeretetétől ragacsos párt nézve úgy érzi, megbomlott az addig normálisként megélt rend – és csak akkor érzi magát boldognak, amikor a pár közti béke felszámolódik. A Halk országban is az hozza el ezt a boldogságként megnevezett nyugalmat, amikor visszaáll a rend, a maga minden szörnyűségével. Az apát csak hiányában (nem-létében, hangjainak eltűnésével) tudja érzékelni, tényleges jelenlétével nem tud mit kezdeni. A fiú „nem tudta, milyen az, szépen élni.” (69.)

A másik állandó motívum a halál, vagy még pontosabban az ölés. Hiányzik a novellákból a moralizáló jelleg, az ítélkezés, ugyanúgy, ahogy a pszichologizálás is: nem mélylélektani magyarázatokat kapunk a történtekre, inkább válnak a gyilkosságok szükségszerűvé, a kimozdulás, a tényleges változás egyetlen lehetséges módjává. A szereplők sokszor éreznek késztetést a gyilkolásra, az Egy templom kitakarításában például „nem lehet mást tenni, agyon kell verni” (52.) az állandóan önmagát ismétlő, ebből kiszakíthatatlan lányt. Az utolsó, a ciklusoktól is különváló novellában, ami az És hogy mondjunk valamit az irodalomról is címet viseli, egy hiányzó prémes sapka nem-jelenlétével játszik a szöveg, és az állandó kimozdításokkal sem felszámolható feszültségben rekedve végül csak egy kiutat talál: „ha idáig eljutottam, talán jó lenne ölni.” (259.)

A szerző: Darvasi László (fotó: PIM)
A szerző: Darvasi László (fotó: PIM)

A takarítónőm, akit Elenának hívtak narrátora a bejárónője halálát kívánja, zavarja annak idegensége, megfejthetetlensége. Nagyon különlegessé teszi ezt a szöveget – több, hasonlóan működő novella van még a kötetben, ilyen a Téli reggel, hullával is – az, hogy a másik idegenségében felismerik önmagukat, az ismerős idegenségéből fakad ez az ölési vágy. Elmosódik a különbségtétel idegen (ellenség) és ismerős (én) között. Az Élmunkában a betörő baráttá válik, a Zuhanásban Kisgyilkos védangyal és mészáros egyszerre.

A test – és különösen a tehetetlen, kiszolgáltatott test – ennek szélsőséges változatában a hulla – állandó jelenlét a szövegekben. Szinte érződik a testek szaga, tapintásuk undorítósága. A nem prototipikus, beteg, csúnya, öreg test jelenik meg itt. A testhez kötöttség erőteljesen tematizálódik, ennek legextrémebb esete a Zuhanás, ahol a tehetetlen ember tökéletes megmutatása a tárgyként kezelt, kiszolgáltatott béna test.

Darvasi kötete a formákból, klisékből és korlátok által lehatárolt életből való kitörés történeteit gyűjti össze. Ez a formabontás itt nem radikális, forradalmi gesztusokkal történik, inkább a hiányok kirajzolásával, körbemesélésével. „Az embert kifosztják a maga teremtette formák.” (49.) A dolgok közti viszonyok egyszerre kerülnek előtérbe és válnak egészen értelmetlenné. „Ez persze nem logikus. Talán csak szükségszerű.” (246.) Lehet, ha jó lenne ölni is.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •