Ben Fountain regényének szigorúan vett cselekménye a Cowboys–Bears meccs alatt zajlik. A könyv azzal kezdődik, hogy Billy és katonatársai megérkeznek a Dallas Cowboys stadionjához a mérkőzésre, és azzal ér véget, hogy távoznak a stadionból. Ez annak az úgynevezett diadalmenetnek az utolsó állomása, amely során a bravósokat végigvitték az Államokon, mintegy közszemlére téve: íme, ők Amerika új hősei, a mi fiaink. Közben persze flashbackek, utalások és Billy elmélkedései révén képet kapunk az Irakból hazalátogató katona két hetes szabadságának egyéb eseményeiről is, és hangyányit belekóstolhatunk az iraki misszió hétköznapjaiba. A címbéli félidő, valamint a hosszú, félidei séta nem a második és harmadik negyed közötti hosszú szünetet jelenti, bár valószínűleg a cím- és helyszínválasztás nem véletlen, s a futballmeccs meg a Billy katonai szolgálata közötti párhuzam adott ponton elég nyilvánvalóvá válik.
A bravó osztag az al-Ansakar csatornánál végrehajtott hősies tettével kivívta az amerikaiak kollektív elismerését, és mindenkiben – értsd: minden otthon élő, a háborúban aktívan részt nem vevő amerikaiban – felébresztette a legerőteljesebb hazafias érzelmeket. Hogy konkrétan mi történt az al-Ansakar csatornánál, az a regényből nem derül ki, de annyira nem is fontos. Annyit megtudunk, hogy a bravósok tűzharcba keveredtek az ellennel, és a csatából, amit egy véletlennek köszönhetően a Fox News stábja is felvett, ők jöttek ki jól. Persze, ha Billyt kérdeznénk, lehet, hogy más lenne a véleménye: neki mindez egy megrázó élmény volt, maga a lángoló, kénköves pokol, és a végén elveszítette Shroomot, a bajtársak közül azt, aki a legközelebb volt hozzá. Gyakorlatilag a kezei között halt meg, miközben ő egyik kezével elsősegélyben próbálta részesíteni a barátját, a másikkal pedig tüzet zúdított az ellenségre. Shroommal együtt pedig elveszített valami mást is, valamit a háborúnak ez a mozzanata kiszakított belőle. Billy mindösze 19 éves, és még szűz. Baseballt vagy futballt kellene játsszon, főiskolára járjon, lányok után koslasson – ám ő fegyvert visel, Irakban harcol, és ez az éles kontraszt egyféle nélkülözést eredményez, amely mélyen ül a mellkasában, „ahol a legjobb részének kéne lennie”.
Billy kifelé tisztelettudó, kedves, kiegyensúlyozott, higgadt és fegyelmezett, a seregben megtanult igen/nem urammal kezdi minden válaszát, udvariasan felel minden kérdésre, és soha nem panaszkodik. Mondhatnánk, hogy pusztán katonásan viselkedik, de az az igazság, hogy ez a fajta magatartás legalább ugyanolyan mértékben fakad a jelleméből és a neveltetéséből is. Pedig nem éppen felhőtlen a családi háttere. Egy fejezet erejéig Ben Fountain kitér Billy két hetes szabadságának arra a körülbelül 36 órás időtartamára is – “két éjszakájuk meg egy napjuk volt” –, amikor a családját látogathatta meg. Az olvasó előtt ekkor (valahol a regény negyedénél) válik világossá, hogy Billy milyen családból származik. Az apja egy kerekes székben él (két egymást követő szélütés eredménye), és valóságos közutálatnak örvend a családja körében. Alapos okuk van gyűlölni a nehéz természetű, minden értelemben hűtlen és hálátlan apát. Az anyja és két nővére viszont valósággal imádja Billyt, a kisebbik lány ráadásul mindent el is követ annak érdekében, hogy Billy ne menjen vissza Irakba. Mivel azonban Billy szerződése még nem járt le, gyakorlatilag nem teheti meg, hogy nem megy vissza, mert az dezertálásnak minősül. Kathryn ügyvédekkel veszi fel a kapcsolatot, akik arra szakosodtak, hogy szerződésszegő katonákat védjenek, és az utolsó percig azon dolgozik, hogy Billy végre hallgasson rá és maradjon otthon.
A mérleg nyelvét Kathryn és az otthonmaradás javára látszik billenteni az, amikor Billy, még a meccs kezdete előtt, a Cowboys stadionjában kiszúrja magának az egyik pomponlányt, aki a világ legdrágább mosolyával néz rá. (Ez a dolguk egyébként, mindegyik pomponlány szépen mosolyog, és valamennyien egy-egy katona karján csimpaszkodnak, míg villognak a vakuk és forog a felvétel – noha egyik-másik már férjezett, a legtöbbnek barátja van. Csak a munkájukat végzik.) Néhány perccel később viszont kiderül, hogy ennek a lánynak a mosolya tényleg őszinte, és Billy egy csapásra szerelmes lesz. Az érzés nem viszonzatlan, és ez Billyt komoly kételyek közé taszítja: dezertáljon, és ne eressze el ezt a lányt? Vagy bátor férfihoz méltóan menjen vissza Irakba?
Billy Lynn hosszú, félidei sétája egyértelműen egy háborúellenes hangvételű regény. A történetet mindvégig Billy Lynn szemszögéből látjuk, és ez a látószög a legalkalmasabb arra, hogy a háború értelmetlen és lélekölő mivolta a legélesebben kirajzolódjon. Billy a legszebb korában van: 19 éves, most kellene szerelmesnek lennie, most kellene az életet nagy kanállal habzsolnia – de helyette egy háborúban vesz részt, és ez kiüríti a lelkét. Oroszrulett-életet él a nap minden percében, és ez a szeszélyes véletlenszerűség nagyon meggyötri; Irakban élet és halál között néha csak annyi a különbség, hogy lehajol-e cipőt befűzni, jobbra vagy balra fordítja-e a fejét, vagy hogy melyik klotyót választja. Billy tudja, hogy ilyen a háború.
Nagyon éles kontrasztot képez mindezzel szemben az, ahogyan a hősként tisztelt bravósokat a honfitársak a diadalmenet során fogadják, és ahogyan vélekednek az Egyesült Államok Irakban betöltött szerepéről. Mindenki nagyon büszke rájuk, könnyes szemekkel mondanak köszönetet a bravósoknak, elérzékenyülnek, a végtelenségig hálásak, a támogatásukról biztosítják és férfiasan vállon veregetik őket. Közben amerikai életformáról és keresztény értékekről prédikálnak, a háborút pedig egy olyan problémának tekintik, amelyet helyes gondolkodással és megfelelő forráselhelyezéssel kell megoldani. Hogy a civilek miként képzelik el az iraki missziót, az a bravósok és az NFL-játékosok találkozásánál derül ki, és valószínűleg ezen a ponton feszül egymásnak a leginkább a két szemlélet. A Cowboys futballistái tulajdonképpen megirigylik a körülrajongott bravósokat, amiért ők kerültek a rivaldafénybe, és talán egy kicsit a lövöldözős videojátékok is megszédítették őket. Egyikük elárulja, hogy ők is szeretnének valami olyasmit csinálni, mint Billyék: “leszedni néhány muzulmán buzit”, “szétlőni néhány turbános seggét”, és ők mindezt segítségként ajánlják fel, ingyér’. Amikor Billy megjegyzi, hogy ez a fajta ingyen segítség a sereget feltehetően nem érdekli, akkor picit megsértődnek, majd amikor azt javasolja, hogy lépjenek be a seregbe, akkor kifakadnak: “Mi dolgozunk, ez itt a munkánk, hogy gondolod, hogy itt hagyjuk a munkánkat, és belépünk valami tetves seregbe? Mondjuk három évre? Bontsuk fel a szerződést meg minden?” – és kinevetik Billyt meg társait.
A regény tele van szimbólumokkal és sokrétű jelentést hordozó mozzanatokkal. A fiúk egy diadalmeneten vesznek részt, ahol mindenki a támogatásáról biztosítja őket, és ez a két hetes szabadság a Dallas Cowboys kontra Chicago Bears futballmeccsen csúcsosodik ki, amelynek a végén a hazai csapat csúnya vereséget szenved. Miközben elviekben mindenki kiáll mellettük, a fiúk a parkolóban a meccs utáni pillanatokban összeverekednek egy csapattal, akikkel még a félidőben akadt nézeteltérésük, és a verekedés végén véresen, zúzódásokkal és könnyű sérülésekkel a testükön ülnek be a limuzinba; senki sem siet a segítségükre. Ráadásul annak a filmnek a tervei is dugába dőlnek, amelyet egy melléjük szegődött, lelkes producer próbál összehozni, és amely az al-Ansakar-beli csatáról szólna. Az oka: nem fizetnének annyit a katonáknak a sztoriért, amennyit előre megígértek. Ha ezeket az apró mozzanatokat mind párhuzamba állítom Billy katonai szolgálatával, akkor (ezen apró események nem éppen szerencsés végkimenetele alapján ítélve) Billy második félideje az iraki fronton nem sok jóval kecsegtet – bár ezzel Billy és az olvasó is egyaránt tisztában van. A végén nagyon együtt érzünk Kathrynnel, a húgával, és nehéz szívvel engedjük vissza a harctérre ezt a hozzánk nőtt fiút, de van valami kis csavar a végén, amitől azért szurkolunk, hogy Billy végül jól döntsön, és menjen vissza Irakba. Katonai szolgálata félidejében kapott valami emberit: egy lány szerelmét (vagy legalábbis egy szerelem ígéretét), az anyja aggódó könnyeit, a húga kétségbeesett ragaszkodását. Ha dezertál, egyrészt ezek a dolgok elértéktelenednek, másrészt olyan embereket hagy el, akikre testvérként tekint. Ha visszatér a frontra, talán erőt adnak neki a második félidőre.
Ben Fountain korábban csak novellákat írt, amelyekért egy sor díjat kapott, többet között kétszer is elnyerte a rövidpróza egyik legrangosabb irodalmi kitüntetését, az O. Henry-díjat. A Billy Lynn hosszú, félidei sétája az első regénye, az Egyesült Államokban 2012-ben jelent meg. A regényből a Gettómilliomos forgatókönyvírója írt szkriptet, a filmet, amelyet 2016 végén mutatnak be, Ang Lee (Brokeback Mountain, Pi élete) rendezi.