Krisztus keresztre feszítésének és feltámadásának történetét számtalanszor újramondjuk. Úgy tűnik, a történet ellenáll a teljes elmondhatóságnak, állandóan arra késztet, hogy visszatérjünk hozzá és fogódzót keressünk rajta, megpróbáljuk betömni a réseket. Már önmagában többszörösen elmondott: a négy evangélium négy narratívát ad egyetlen történetre, de még az így megsokszorozott történet sem elég, még mindig maradnak vak foltok, kihagyások, vagy megmagyarázatlan, elmondatlan részletek.
Colm könyvében Mária beszél. A szöveget nem csak az teszi izgalmassá, hogy a történetnek egy eddig néma résztvevőként megjelenített szereplője kap hangot, de az is, ahogyan maga az emlékezés, az igazság, a történetek elbeszélhetősége és egyáltalán a perspektíva fontossága kerül előtérbe.
Egyrészt izgalmasan írja fölül az eddig elmondottakat a női nézőpont és beszélő. A történteket megélő nő mást lát és másra figyel, mint a környezetében levő férfiak – látja a fia asztala mellett szolgáló asszonyokat, látja, hogy bár tisztelettel bánnak vele, nem néznek a szemébe. A szokatlan perspektíva azonban nem merül ki ennyiben. Nem pusztán a nemi különbség teszi újszerűvé ezt a történetmondást. Ha ennyiben kimerülne, akkor a könyv nem lenne több egy divatos paradigma illusztrációjánál.
A történet elbeszélhetősége kérdőjeleződik meg: Mária pozíciója, szerepe az unalomig ismételt kálváriában. Van egy visszatérő kép, amely az egész történetet áthatja – még a könyv fülszövege is idézi –, ez pedig a test és az emlékek összefonódásának képe. Az emlékei a csontjaiban, a vérében vannak: „Ahogy nem lélegezhetek más helyett, és nem doboghat a szívem más testében (…) úgy többet sem mondhatok, mint amennyit mondani tudok.” (8.)
A halálát váró Máriát faggató látogatók pedig éppen ezt várnák tőle: arra kérik, meséljen a történtekről, de valahányszor az elmondottak nem összeegyeztethetőek az általuk ismert – és ismételt – történettel, türelmetlenné, idegessé válnak, elhallgattatják a beszélőt. Nem megfelelő tanú, nem emlékszik arra, amire szerintük feltétlenül emlékeznie kellene, viszont élénken élnek emlékezetében olyan apróságok, amit hallgatói kihagyhatónak, fölöslegesnek látnak (mint a kalitkába zárt madarat élő nyulakkal etető férfi, az állandóan eldőlő keresztek, Jézus túlságosan díszes ünnepi ruhája, vagy az az egyszerű tény, hogy a keresztre feszítés napján Máriának nagyon fájt a lába).
A test és az emlékek összekapcsolása azért is izgalmas, mert megerősíti azt, amit a könyv amúgy is nagyon erőteljesen hangsúlyoz: a pozíció fontosságát a történetek elmondásában. A saját történetét csak ő maga mondhatja el. Nem ő érzi a keresztre feszített Krisztus fájdalmát, ő csak a saját fájdalmát érezheti, hiába tanú, vallomása nem ér semmit, amíg nem saját magáról vall, úgy érzi, hogy „ha ez nem velem történik, elvégre nem engem feszítenek keresztre, akkor meg sem történik.” (89.)
Mária állandóan az igazságot keresi, az igazi történetet próbálja elmondani, amíg még lehetősége van rá – de hogy mi az, ami valóban megtörtént és mi az, ami csak a történetek elmondásakor képződik meg, nem egyértelműen szétválasztható. A csodákról csak hallomásból értesül, nincsenek tényleges szemtanúi, mindenki csak másodkézből értesül a történtekről – egyértelműként kezelik, hogy Lázár meghalt, holott senki nem látta a mesélők közül feltámadását, egyértelmű, hogy a madarak azért tűntek el az égről, mert csoda történt, megbomlott a világ addig ismert rendje. Mikor Mária szeme láttára történik meg a csoda – a víz borrá változtatása – a nagy kavarodásban nem egyértelmű, pontosan mi is történt. Az igazsághoz való ragaszkodása nem engedi, hogy annál többet mondjon: látta, hogy az egyik korsóban víz van, de a többiről nem tud semmit mondani.
Kétségbeesetten próbál emlékezni, ok-okozati összefüggéseket teremteni, de bizonyos részletek sehogy sem férnek egymás mellé. Nem tudja megmagyarázni az eldőlő kereszteket, azt az önuralmat, amelyet a kereszt mellett állva gyakorolt, hogy ne rohanjon oda haldokló fiához, a visszatért Lázár különös némaságát. „Az az elképzelhetetlen, ami valóban történt.” (95.) – mondja, az átélt vagy végignézett szenvedésre emlékezve. A csodák a valóban történtek mellett hihetővé válnak, igazságtartalmuk eldöntése mellékes. A keresztre feszítés borzalmát például egészen addig nem képes elgondolni, amíg nem a saját fiával történik – „Soha életemben nem gondolkoztam olyasmin, ami ennyire idegen tőlem” (66.), de a fájdalom, a szenvedés így is testidegen. – „A fájdalom az övé volt, nem pedig az enyém.” (93.)
A keresztre feszítésnek és feltámadásnak már azelőtt megvannak az elmondási módjai, mielőtt megtörtént volna. Jóslatról beszélnek, sorsról, előre látott változásról, mindig tudják mi fog történni, minek kell történnie. A passiótörténet előre megrendezett, szinte színházhoz hasonló. A tömegeket hol a rómaiak, hol a Templom rendeli, a hívek és az ellenzők egyaránt kész forgatókönyvek szerint viselkednek, „föláldozzák a jövő érdekében és többé nem számít más, csak a gyilkolás.” (80.) Mintha minden pontos koreográfia szerint történne – a vizes hordók túl hamar kerülnek elő a kánai menyegzőn, a tömeg kórusban felel Pilátusnak, a kereszten függő Krisztus szájába adják soha el nem hangzó utolsó szavait. Változásról beszélnek, amelyet mindenki érzékel, felkelésről a rómaiak ellen, a tanítók ellen, akár a halál ellen is.
A tanúkat keresők számára minden, ami az előre kitalált forgatókönyvtől eltér – érvénytelen, ami pedig csak félig-meddig illik bele, olyanná idomul, ahogyan azt elképzelték. Lehetetlen számukra, hogy Máriát másként is lássák, mint a megváltó anyjaként – a halott férje emlékére érintetlenül hagyott szék szentségéről egyszerűen nem vesz tudomást a két látogató, „fájdalmam csak akkor érdekli őket, ha a »gyász« vagy a »bánat« szó formájában hangzik el.” (89.)
Mária emlékei a gyermek Jézusról és a fiát körülölelő mítosz nem összeegyeztethető. A próféta szava hamisan cseng, rébuszokban beszél, zavarosan, furcsán, mindig úgy szólal meg, mintha tömeg venné körül. Magasabbnak tűnik, mint amilyenre anyja emlékszik, de az is lehet, hogy csak a körülötte állók viselkedése kelti ezt a hatást. Mária tisztán emlékszik a gyermek Jézusra, de fia látszólag teljesen elfeledkezett róla. A fia halálára gondolva nem ragadja el Máriát a piéta-ábrázolások által megszokottá tett pátosz – saját öregségére gondol, majdani magányára, a fia szenvedései még így is túl távolinak tűnnek.
Arra számítunk, hogy Mária szavai betöltik az üresen maradt helyeket, hogy tisztáznak és érthetővé tesznek egy történetet, amely amúgy ellenáll a megértésnek. De nem ez történik. Ahogyan a feltámadott Lázár sem beszél – hisz arra, ami történt, nincsenek szavak – úgy Mária is képtelen ténylegesen elmondani mi történt. Képtelen nevén nevezni a fiát, képtelen nevén nevezni a dolgokat, mert a név nem felel meg annak, amit jelölni hivatott. „Ugyanazon a földön járunk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, mégsem osztozunk semmiben, egyikük sem tudja, mit gondolok, nincs bennünk semmi közös.”(73.)
Mária az igazságot félti – mármint a történet teljességét, azt, ami átadhatatlan, aminek így is csak részleteiben lehetünk tanúi –, attól fél, ami már a keresztre feszítés előtt elkezdődött: a történet egyszerűsödésétől, mesévé válásától. Az eltávolított, testből kioperált történetek válnak csak elismételhetővé, kimondhatóvá, és a távolság, a metaforizáció, az értelmezés, az eleve elrendeltségbe vetett hit kényelmessé, vagy legalábbis elviselhetővé teszi a történteket. „Vajon mímelhetném-e hogy ez nem most történik, hogy valaki mással történt a múltban, vagy pedig a jövőben fog megtörténni, amit egyáltalán nem kell átélnem.” (87.)