Két évvel a metró lakóit veszélyeztető feketék elpusztítása után Artyom a VDNH állomáson él feleségével, Ányával. Nem boldogok, kapcsolatukat jelentős mértékben beárnyékolja a férfi hangulata, viselkedése. Artyomot nemcsak kételyek gyötrik – egyre inkább meg van győződve, hogy óriási hibát követtek el a feketék meggyilkolásával –, hanem egy új megszállottság is hajtja: állandóan kijár a felszínre, hogy más túlélők rádiójelei után kutasson. Meg van ugyanis győződve arról, hogy nem a moszkvai metró lakói az egyetlenek, akik túlélték a világot több mint két évtizede elpusztító atomkatasztrófát, hanem kell lenniük más városokban, más országokban is túlélőknek. Emiatt viszont sokan hibbantnak tartják, és már a VDNH lakói sem nézik jó szemmel gyakori felszíni portyáit.
Artyom megszállottsága akkor csúcsosodik ki, amikor felbukkan az állomáson egy idős férfi, Nyikolaj Ivanovics (alias Homérosz) – aki a metró krónikásának szerepét is igyekszik betölteni –, és beszámol arról, hogy a Tyeatralnaja állomáson van valaki, akinek sikerült rádiókapcsolatot teremtenie felszíni túlélőkkel. Artyomot innentől kezdve csak egy dolog foglalkoztatja: találkozni a férfival és minden részletet megtudni a túlélőkről. Elindul tehát a Tyeatralnajára. Homérosz elkíséri, a Rizsszkaján pedig melléjük szegődik útitársul egy Ljoha nevű bróker is. A metrót azonban ismét feszültség uralja, a Hanzát karantén miatt lezárták, így nagy kerülőt kell tenniük a célállomás felé. Az út veszélyes, át kell haladniuk mind a fasiszták által uralt Negyedik Birodalom állomásain, mind a kommunisták uralta Vörös Vonalon. Életüket többször is kockáztatva verekszik át magukat az állomásokon, közben felszíni kalandokba is bonyolódnak, de célba érés előtt kellemetlen csalódásban lesz részük. Olyan dolgok derülnek ki, amelyek alapjaiban rengetik meg Artyom emberiségbe vetett bizalmát, és egyre inkább megerősítik abbéli meggyőződésében, hogy neki nem a metróalagutak sötét világában van a helye.
A Metró 2035 Dmitry Glukhovsky Metró-trilógiájának harmadik, (vélhetően) befejező kötete. A nagy sikerű és lendülettel teli Metró 2033, valamint a kissé visszafogottabb, filozofikusabb Metró 2034 után a szerző ismét egy igen ütős regénnyel rukkol elő. A Metró 2035 több szereplő és esemény vonatkozásában is szervesen kapcsolódik az előző két kötethez, és bár nem azok közvetlen folytatása, az előzmények elolvasása nélkül, önálló könyvként talán nem a legszerencsésebb olvasni. Én – a szerző ajánlása ellenére – azt mondom, hogy aki kedvet kap hozzá, mindképpen a Metró 2033 és a Metró 2034 után kerítsen rá sort, úgy sokkal teljesebb az élmény.
A történetvezetést, a hangulatot, a benne használt politikai háttérszimbólumokat és a társadalomkritikát tekintve a regény eléggé hasonlít a Metró 2033-ra, bizonyos pontokon viszont még azt is túlszárnyalja. Egyrészt van néhány különösen keményre, erőszakosra, kegyetlenre sikerült jelenet, amelyeket valószínűleg az erősebb idegzetű olvasók is összeszorított szájjal, forgó gyomorral, felkavarva olvasnak majd (ilyen pl. a Schiller-állomáson – az egykori Puskinszkaján – zajló Élettér-projektről szóló fejezet, vagy a Komszmolszkaján zajló vérengzés). Ezek nem öncélúak, nem csupán a feszültségkeltésnek, a hangulatteremtésnek a kellékei, hanem fontos eszközei annak a mondanivalónak, amit Glukhovsky tolmácsolni szeretne. Merthogy a Metró 2035 több egy egyszerű földalatti disztópikus kalandnál, komoly üzenete és vitathatatlan aktualitása van. Ráadásul a főszereplő(k) által kitűzött célok is túlmutatnak a két korábbi regény önvédelmi küldetéseinek dimenzióján, itt Artyom megszállottsága és az ebből fakadó konfliktus olyan komolyabb témák mentén zajlik, mint az emberi természet lealacsonyodása, elállatiasodása, az emberi lét értelme, az emberiség jövőképe és annak eléréséért tett (vagy elmulasztott) erőfeszítések.
Bár a két előző regény főhőseinek együtt szerepeltetése első ránézésre egy több szálon futó történetre engedhet következtetni, a Metró 2035 – a trilógia első kötetéhez hasonlóan – mindvégig egyetlen lineáris cselekményszálon fut, amelynek középpontjában Artyom áll. Homérosz csak másodlagos karakter, nem is annyira az események, mint inkább a mondanivaló, az üzenet szempontjából. Ezt a szereposztást jól érzékeltetik a kettejük között a regényben zajló párbeszédek, és különösen a végkifejlet előtti beszélgetésük. Bár rajtuk kívül sok színes és érdekes figura megfordul ebben a kötetben is, a karaktereket én személy szerint nem éreztem annyira erősnek, mint korábban. És ez valamilyen szinten Artyomra is érvényes: az első Metró-regényben nyomon követhető karakterfejlődésnek – ami Artyom esetében egybeesett a felnőtté válással is – itt már nyoma sincs. A fiatal sztalker egy koránál sokkal idősebb – de nem feltétlenül és nem minden esetben bölcsebb –, a tehetetlenségbe belefásult, elképzeléseihez rögeszmésen ragaszkodó felnőttnek tűnik, akivel olvasóként nem is mindig könnyű azonosulni, hiszen számos érthetetlen, nehezen magyarázható döntése van, és gyengeségeit is sokszor nehéz tolerálni. Talán csak az teszi szimpatikussá, hogy az általa – és szinte kizárólag csak általa – képviselt értékrend, és az ebből fakadó cél egyáltalán nem önző, hanem akár nemesnek is mondható. Ezt mégsem sikerül elérnie, így a végkifejlet nem szívderítő. Az egész a Paradicsomból száműzött első emberpár történetére hasonlít, azzal a lényeges különbséggel, hogy a földalatti világ csak látszólag tűnhet az Édenkertnek, mint ahogy egy esetleges újrakezdés reménye is sokkal halványabb. És ezzel a végkifejlettel Glukhovsky már rég nem a moszkvai metró pár tízezernyi túlélőjéről beszél, hanem rólunk, napjainkról. A történelem rossz döntéseiből semmit sem tanuló vezetők, a csak saját érdekeiket néző autoriter, korrupt rendszerek, a magukat birkaként vezetni engedő, mindenbe hiszékenyen beletörődő, az elesettek irányába minimális szolidaritást mutató emberek – nemcsak a moszkvai metróra érvényes ez, hanem korunk valósága is. És bár a szerző egy interjúban azt nyilatkozta, hogy elsősorban Oroszországról mintázta a trilógiát, azt hiszem, megállapításainak jóval szélesebb körben van aktualitásuk.
A Metró 2035 szerintem legalább annyira jól sikerült, mint a Metró 2033. Nyilván, annak egyik legnagyobb erőssége, a metróban berendezkedő különféle társadalmi rendszerek fantáziadús megrajzolásából, a földalatti, lepusztult, de mégis pezsgő életet élő világ hangulatából adódó újdonságérzet itt már elmarad. A nagy ismeretlent jelentő felszíni világ sem kap sokkal nagyobb hangsúlyt, mint korábban (legalábbis eseményhelyszínként) – úgy tűnik, hogy bár érzi ennek korlátait, Glukhovsky jóval nehezebben rugaszkodik el a metró világától, mint a Metró 2033 Univerzum más szerzői (pl. Andrej Gyjakov). Mindezek ellenére egy percig sem unalmas az, ahogyan Artyom bejárja korábbi küldetésének több helyszínét is, Glukhovsky ugyanis ezúttal sokkal kevesebb visszafogottsággal fogalmazza meg mondanivalóját, nem takarékoskodva a metsző iróniával sem, mindez pedig kiegészítve egy-egy igazán erőteljes, mély nyomot hagyó, naturalisztikus módon megrajzolt jelenettel, és egy kiforrottabb stílusban elbeszélve még karakteresebbé teszi a trilógia harmadik kötetét. A végkifejletben benne van a folytatás lehetősége, de bármennyire is szerettem a trilógiát, bármennyire is hiányozni fog, azt hiszem ezt itt érdemes lezárni, kár volna lehúzni néhány újabb bőrt a témáról. (Egyelőre úgy tűnik, ezt maga a szerző is így gondolja.) A Metró 2033 Univerzum valószínűleg tovább fog élni és fejlődni a nagyszámú szerző több tíz könyvének köszönhetően, Glukhovskyban pedig szerintem több van annál, minthogy ennél hosszabb időre leragadjon a témánál.