Nick Thorpe: A Duna

Írta : Nick Thorpe
Eredeti cím : The Danube
Eredeti kiadás : 2014
Magyar cím : A Duna
Fordította : Gebula Judit
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 352
80
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •  

A Duna Európa második leghosszabb folyama, változatos tájakon folyik keresztül közel 2860 kilométeren, a németországi Fekete-erdőből kiindulva egészen addig, amíg a Duna-deltánál a Fekete-tengerbe ömlik. A történelem folyamán ezeken a tájakon igen különböző népek éltek, a Duna mégis meghatározta és hasonlóvá, néha pedig közössé tette történetüket, hiszen kereskedelmi útvonalként, táplálékforrásként, természetes akadályként, később pedig energiaforrásként szolgált számukra. Rengeteg történet, élet és sors kapcsolódik e rejtélyes, szokszínű folyóhoz, egyeseknek menedéke, másoknak végzete volt az idők során az ezer arcú Duna. Útja során tíz országon keresztül folyik kisebb-nagyobb távolságokon, talán ezért is lett névadója a határon túli magyarok televíziójának, a Duna Televíziónak is.


Nick Thorpe, a BBC kelet-közép-európai tudósítója, Magyarország-szakértő 1983 óta él Budapesten családjával. Riporterként kiválóan ismeri ezeknek a tájegységeknek a történéseit, rendszerváltozásait, politikai és gazdasági zűrzavarait. Valószínű, hogy munkája során oly sokszor találkozott a folyóval, hogy egyszer csak úgy gondolta, végigjárja a folyó útját magával a folyóval együtt, az utolsó ponttól, Sulinától kiindulva egészen a forrásig, Donaueschingenig, ahol a Breg es a Brigach patakocskák összefolyásából megszületik a Duna. Bár mégiscsak furcsa, hogy miért választ magának valaki egy folyót a könyvének főszereplőjeként, ezért megkérdeztem tőle, miért éppen ezt választotta? A válasz egyszerű volt: „nehéz volt olyan merésznek lenni, hogy egy ilyen hatalmas témáról írjak, de aztán a folyó beszélni kezdett hozzám…” Nos, ez mindent megmagyaráz. Bő egy éves utazása során Nick Thorpe-nak nem csupán riporterként, hanem kalandot kereső utazóként, geológusként, történészként, régészként, biológusként is jelen kellett lennie az eseményekben. A Dunáról írt, fejezetekre osztott könyvében annyi minden fellelhető, annyira sokrétű és színes, hogy nem könnyű leírásokba bocsátkozni róla. Az, hogy a folyó útja ennyiféle etnikai, területi, politikai és ökológiai régión vezet keresztül, elegendő alapot ad arra, hogy minden szempontból érdekes és értékes információkkal gazdagodjon az olvasó.

Hogy a számomra közel álló, ugyanakkor kiindulási pontként szereplő Romániánál kezdjük, érdekes információként említendő, hogy Nicolae Ceaușescu Nicu nevű fiát nem csupán apja után nevezték el, hanem egy bizonyos borfajta is megihlette a nagy diktátort, amikor gyermekének nevet adott. Nick Thorpe nem fél feszegetni a dák-román kétes folytonosság kérdéseit sem, és azt is megtudhatjuk, hogy a bolgár cigányok saját közösségükben tesznek igazságot, mielőtt az állami hatalmak segítségét kérnék. Az esetek többségében mindenki megelégedésére működik is a cigány igazság, vagyis a mesere, nyilván ahhoz a néphez és temperamentumhoz igazodva, amelynek keretei között létrejött. Találkozunk a mágikus negyvenes számmal is, amely a népek és korszakok között összekötő kapocsként újra és újra felbukkan. A pálinkát főző romáknál tett látogatás során számunkra is visszaköszön az igazi cigány életforma, a hagyományok és a rangok, a családi kötelékek és annak fontossága felelevenítődik képzeletünkben. Ha volt már lehetőségünk romákat megfigyelni, igazi déjà vu érzésünk lehet a róluk szóló fejezet olvasásakor.

Európa egyik legnagyobb és legjelentősebb neolitikus kulturája a szerbiai Vinča falu közelében feltárt Vinca-kultúra. Európában ez a kultúra használt először nagy mennyiségben rezet. Nick Thorpe utazása során számos múzeumba látogathatunk el, és többek között megnyúlt koponyájú vinca-szobrocskákat nézegethetünk az ő segítségével a számunkra talán még csak képzeletbeli tájakon. Az író jó ismerője a szerb-horváth konfliktusnak is. A Duna partjain felfelé tartó utazása során rengeteg emberrel elegyedik szóba, akik elmesélik történetüket, amely valahogy minden esetben összeforr a folyó történetével. Vízi erőművek építése, raboskodás és szabadulás, háborúk és békeidők, megélhetési gondok és meggazdagodási történetek mind helyet kapnak itt. Szó esik a sóról, a fehér aranyról, a tokhalról, amelynek szaporodását egyre jobban akadályozta az erőművek létesítése, említésre kerülnek a romániai kóbor kutyák, amelyeknek híre még a Nagy-Britanniából errefelé bicikliző turisták fülébe is eljut. Az utazás során nemegyszer hal kerül az asztalra: tokhal, ponty, sügér, sülve, főve, párolva. Visszatérő motívumként jelenik meg a török, amely nép a Duna szinte minden szakaszán otthagyta láb- és egyéb nyomait, nyomokat, amelyek ma is tisztán olvashatóak az évszázados távlatokból. A török uralmaknak nem csupán árnyoldalait tapasztalhatták meg a dunai népek, számos előnye, ajándéka is megmaradt a török időknek, hogy csak a fürdőket és a félhold alakúra sütött kifliket említsük közöttük. A geomágussal, muszlim cigányokkal és egyéb érdekes nemzet fiaival való találkozás után Nick Thorpe Németországba érkezik, abba az országba, amely ma megpróbálja visszarendezni a Duna sorait, vagyis komoly igyekezeteket és erőfeszítéseket tesz a folyó eredeti medrébe való visszaterelésére. Nagyszabású ökológiai munka folyik azért, hogy az értékes élővilág lehetőleg a legnagyobb mértékben visszatérhessen az eredeti állapotába.

Mint tapasztalt riporter, Nick Thorpe írói stílusa pártatlansággal, tényszerűséggel jellemezhető. Van még azonban könyvének egy igen kellemes oldala, egyfajta barátságos, befogadó hangnem, amely végigkíséri a Duna vonalán tett utazását. Kíváncsisága és nyomkövetése pontos, figyelmes, részletgazdag, hiteles és egyszerű, hatalmas történelmi, földrajzi, etnikai alapú kutatómunka áll mögötte. Olyan, mintha csak elbeszélgetne az emberrel, miközben a kavicsokat dobálja a mély vizű tározótóba, lazán, önfeledten. Mégis mindig jelen van, mindig következetes, éber. Nemcsak megfigyelője, hanem résztvevője is az eseményeknek, hisz egy kicsit az volt a célja a könyvnek, hogy saját benyomásait és tapasztalatait ötvözze a másokéval. Az egyetlen hiányosság, amit felhozhatok, számomra az, hogy kissé túlságosan jeltelenül lépik egyik történésből, fejezetből a másikba. Nem tudni, hogy éppen hol jár, vagy csak két-három oldallal odébb derül ki, hogy már más évszak van. Ettől ugyan kalandregényesebb hatást kelt, viszont útikönyvként háttérbe szorul. A sokfélesége viszont kárpótol ezért, mert egy kellemes, árnyalt, humoros, gasztronómiailag és érzékek szempontjából is hatásos könyvről van szó, amely kétségkívül magával ragadja a kalandvágyó olvasót, aki nem csak helyrajzi, hanem történelmi szemelvényeket és itt-ott belopott magánvéleményt is találhat A Dunában. Olyan összegzése ez a Duna menti életnek, amelyben a folyó lassan lélekkel itatódik át. Érezhető, hogy ahogy az író halad a befejezés felé, vagyis egyre közelebb kerül a forrásvidékhez, mintha egyre érzelmesebb lenne. Csendes, lassú hömpölygéssel egy kerek, befejezett utazás végére érünk, ahol azonban érdeklődésünk feléled a megtett úttal kapcsolatban, és gazdagabbnak érezzük magunkat sok elfogulatlan gondolat birtokosaként, amelyet az olvasás során kaptunk, vagy amelyeket saját magunknak szereztünk meg azzal, hogy bizonyos dolgoknak utánanéztünk. E nélkül nem tudom elképzelni a könyv olvasását, hacsak nem kerekedünk fel egy hasonló útra, ez esetben viszont magunkkal kell vinnünk, mint útikönyvet.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •