Nagyon nehéz Kertész Imre Sorstalanság című regényéről írni… Mióta 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, rengeteget beszéltek és írtak róla, kapott hideget-meleget egyaránt. Kertész Imre azok közé a témák közé került, amihez mindenki hozzá tud szólni, akár olvasta a regényt, akár nem. Nem célom, hogy ebben az írásban kivonatát adjam ennek a folyamatnak, inkább néhány személyes reflexiómat osztanám meg az egyetlen magyar Nobel-díjas írónk regénye kapcsán.
De előbb fussunk le néhány kötelező kört! Íme, az általános adatok: Kertész Imre regénye hosszas vajúdás eredménye, hiszen 1960 és 1973 között íródott és végül 1975-ben adták ki. Az önéletrajzi ihletésű regény egy 15 éves magyar zsidó fiúról, Köves Gyuriról szól, aki megjárta az auschwitzi és buchenwaldi haláltábort. A fiú apját munkaszolgálatra hívják be, ezzel indul a cselekmény. Ő maga mostohaanyjával él tovább, s Csepelre jár dolgozni egy hadiüzembe. Egyik nap azonban rendőr szállítja le az autóbuszról, és társaival együtt az egyik téglagyárba kísérik. A gettóba zárt zsidókat nemsokára Németország felé irányítják, egy vagonba terelik, amely Auschwitzban köt ki. Hogy nem végzik ki őt és több társát, az annak köszönhető, hogy munkaképesnek ítélik őket. Így továbbmehetnek Buchenwaldba. Itt kora hajnaltól késő estig dolgoznak egy hadiüzemben. A rendkívül fárasztó munkától, valamint az alultápláltság miatt a főhős szervezete meggyengül, komolyan megbetegszik, ezért rabkórházban helyezik el. A halálra várva éri a hír, hogy a koncentrációs tábor felszabadult. Köves Gyuri útnak indul hazafelé, Pestre, ahol időközben minden megváltozott (apja meghalt, mostohaanyja újra férjhez ment, lakásukba idegen család költözött), és ahol a főhős – élményei következtében – nem képes beilleszkedni újra a régi életébe. Hontalanul próbál új életet kezdeni.
A Sorstalanságot több nyelvre: németre, angolra, olaszra, franciára is lefordították, de olvasható csehül, szlovénul, románul, sőt eszperantó és cigány nyelven is. A regény folytatásai A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért.
És itt jövök be a képbe én. Én, aki éppúgy nem tudok kibújni a helyzetem, neveltetésem, világlátásom adta szubjektivitás alól, mint bárki más olvasó-elemző. A Sorstalanságot nagy várakozással olvastam, mint mindenki. Nem csalódtam benne, bár nem volt életreszóló élmény. Nem értek egyet sem a magasztalásokkal, sem a negatív kritikákkal. “Civilként” tanár vagyok, bátran ajánlom diákjaimnak. Apropó, tanári lét… Köves Gyuriban sok mai tinédzsert felismerek. Ők azok, akik mindent tudomásul vesznek, mintha minden úgy lenne jó, ahogy van. Látszólagos nemtörődömségük mögött végletes infantilizmus és koraérettség rejtőzik. Képtelenek a látszatot a valóságtól megkülönböztetni, ugyanakkor sokkal többet tudnak a világról, mint amennyit kellene… és illene. (Mindkettőben hatalmas szerepe van a mindenféle médiának és a kontrollálhatatlan információdömpingnek.) A regény Köves Gyuri felnőtté válásának folyamata, egy végletes trauma szakítja ki gyermekkorából és nagy szerencséje, hogy megérheti a felnőttkort. Útja során sokféle magatartásformával és viselkedési stratégiával találkozik, és végül saját, mindent tudomásul vevő, mindent természetesnek tekintő életformája bizonyul életképesnek. S nem e langyos, sodródó életforma jellemzi fiataljainkat? De mi van, ha épp ettől lesznek életképesek? Súlyos kérdések, nehéz paradoxon…
Köves Gyurinak nincs zsidó sorstudata, modern városi gyerek, aki idegenkedve nézi a vallási szertartásokat. Ő csak egy magyarországi fiú, aki mégis zsidósága miatt szenved. Innen adódik “sorstalansága”. Olyasmiért szenved, amit úgymond nem követett el. Gyerekeinket milyen hatások, hogy ne mondjam, veszélyek fenyegetik a ma divatos kozmopolita, világfias, nemzethez és hagyományokhoz nem kötődő magatartásuk miatt?
A regény olvasásakor mindvégig ott kísértenek a koncentrációs táborok embertelen borzalmai, mint a háború, a fanatizmus, a fasizmus agyament, (már megbocsássatok) hülye következményei. Annak ellenére, hogy hiányoznak a részletes, érzékletes bemutatások. Az irónia, az olvasó erkölcsi rendjét provokáló látszólag rideg, érzelemmentes leírások megteszik hatásukat. Istenben boldogult szeretett nagyanyám mindig ezzel vigasztalt vélt vagy valós bajainkban: “Édes fiam, még nem értél háborút…” Ebben sok minden benne van. És attól félek, ennek ellenkezőjét próbálják köztudatba sulykolni a hatalmasok, akiknek ma is érdekük a háború. Hát én tiszta lelkiismerettel inkább javaslom a fegyverek csövébe virágot tűző mozgalom jelmondatát: “Make love, not war.” És olvassanak Sorstalanságot, olvassanak Kaddist, olvassanak Kertész Imrét, nem árthat. Sőt…