Alexandra Salmela: 27 avagy halál teszi a művészt

Írta : Alexandra Salmela
Eredeti cím : 27 eli kuolema tekee taiteilijan
Eredeti kiadás : 2010
Magyar cím : 27 avagy halál teszi a művészt
Fordította : Bába Laura
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 317
70
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Az irónia lehetővé teszi, hogy anélkül foglaljak állást, hogy ténylegesen kimondanám a véleményemet. Képes vagyok anélkül kimondani valamit, rámutatni valamire, megmutatni valaminek a képtelenségét, hogy harciasan kellene fellépjek. Kicsit olyan, mintha ez lenne a lázadás egyik legelfogadottabb módja. Megtehetem, hogy egy ironikus szöveget úgy olvassak, hogy minden szavát komolyan veszem. Nagyon idegesítő lehet, de megtehetem. Ahhoz, hogy egy ironikus szöveget ironikusként is olvassak, dolgoznom kell. Meg kell küzdeni az ilyen szövegekkel, nem hagyják magukat, nem szájbarágósak és nem tartalmaznak előre csomagolt, kész válaszokat. Nem engedik, hogy továbblépjek anélkül, hogy legalább egyszer körbe ne járnám az olvasottakat.


Alexandra Salmela regényének minden mondata ironikus. A könyv állandóan kifordul önmagából és átbucskázik a saját fején, arra kényszerítve az olvasót, hogy újabb és újabb köröket fusson a nevetséges szöveg körül, hol a szituációt kérdőjelezve meg, hol a narrátort, hol a perspektívát, hol pedig azt, vajon még mindig ugyanazt a könyvet tartja-e a kezében, vagy átkapcsolt véletlenül a Duck Tévé délutáni bábműsorára, vagy véletlenül valami izzadtságszagú iskolai újság Fiatal és Tehetséges Szerzők rovatát lapozgatja. Akármekkora ironikus bravúr is az egész regény, egy idő után irtó idegesítő. Idegesítő, mert állandóan kihúzza alólam a talajt, folyton emlékeztetnem kell magam, hogy mindent, amit olvasok meg kell kérdőjeleznem.

A történet maga sem ad komolyan vehető alapot: Angie, a regény búbánatos és narcisztikus narrátora, 27 éves kamaszként rádöbben, hogy lassan kinövi a live fast die young korosztályt és tinédzserkori bálványai végleg utolérhetetlen ábrándképekké válnak. Ahhoz, hogy példaképeihez hasonlóan 27 évesen, ragyogó művészi karrierje csúcsán emlékezetes halált haljon, csak két kulcsfontosságú lépést kell megtennie: (1) el kell érnie művészi karrierje csúcsára és (2) véget kell vetnie az életének valami drámai és feledhetetlen módon. Angie azonban messze áll attól, hogy híres művésszé váljon, sőt, művésznek is nehezen lehet nevezni (természetesen ő a rendszeres elutasítást kora nyárspolgári bunkóságának, valamint túlságosan kifinomult és radikális írásművészetének tulajdonítja). Hogy megtalálja önmagát és létrehozza főművét, a vidéki Finnországba költözik, hogy a kalevalai motívumokban bővelkedő természet és a falusi élet frissessége ihletet adjon 27. életévének csúcsteljesítményéhez.

Az én-kereső hollywoodi történetekkel ellentétben ez a könyv nem engedi az olvasónak, hogy azonosuljon-, vagy minimum szimpátiát érezzen a hősnő iránt. Angie saját művészi kiválóságába vetett hite kezdetben szórakoztató (hasonló az olcsóbb romantikus vígjátékok kicsit ügyetlen hősnőjéhez), később viszont egyenesen irritáló. A könyv nem engedi meg azt, ami miatt az említett sablon-sztorik szerethetővé válnak: Angie sehogy sem akar felnőni. Nem találja meg buzgón keresett önmagát, nincs jellemfejlődés, nincs szőke herceg fehér lovon (alternatívája ugyan megjelenik, szerenádozó, kövér kukkoló formájában, de lássuk be: Hollywood nem szerepeltetne hasonló kaliberű figurát) – vagyis nincs meg az a fordulat, ami után az addig antipatikus hősnő, akihez megértő szimpátiával viszonyultunk és enyhe másodkézi szégyent éreztünk ballépéseit szemlélve, hirtelen tudatos, saját helyzetét és határait ismerő, erős nővé válik (antihősből hőssé).

A szöveg tehát szembe röhögi az összes hozzá hasonló felnőtté-válás történetet. De nem ennyiben áll ironikus volta. Állandó perspektívaváltásokkal dolgozik, négy perspektívát mozgat és váltogat: a már említett Angie idegtépő önkultuszát és három nem emberi hangot. Egy Röfi úrnak keresztelt játékmalacét, aki Angie finnországi fogadócsaládjának legkisebb tagja kezében csüng és egy gyerekműsor stílusában narrálja az idilli család történetét; egy öreg Astra autó szemszögét, aki jegyzőkönyvhöz hasonló pontossággal (vagyis inkább Beckett Watt című regényének analitikus módszeréhez hasonlóan) adja vissza utasai töredékes beszélgetéseit; illetve egy Kasszandra néven bemutatott, szarkasztikus fekete macska szemszögét, aki mindentudó (és megvető) szemként kíséri a család mindennapjait.

A négy nézőpont mindegyike jellegzetes nyelvezeten íródik, mely kezdetben (Angie önajnározásához és önsajnálatához hasonlóan) szórakoztató és üdítő, majd egyre idegtépőbb, mikor az olvasó rádöbben, hogy nincs a történetben olyan stabil pont, aminél megpihenhetne: mintha négy rossz tévéműsor közt kattintgatna egy unalmas szombat estén. A nézőpontváltásokat tovább bonyolítja Angie kísérletsorozata, hogy megmutassa kifinomult művészetének gyümölcseit: modern drámát ír, verset, filmforgatókönyvet, regényt, erősen depresszív drognaplót (nem drogozik), naturalista novellát, a falusi idill, majd a falusi nyomor történetét, városi regényt (elfuserált szlengben). Ezek mindegyikét beleszövi elbeszélésébe. Egyrészt a szövegek maguk önéletrajzi ihletésűek, másrészt életét is próbálja művészetéhez és a remekmű-majd-tragikus-halál tervhez igazítani – például versolvasás után holdvilágos sétát tesz a havas finn erdőben, az égre vicsorogva, zokogva, farkas-asszonynak, istennőnek titulálva önmagát, vagy mint később Kasszandra perspektívájából látva megtudjuk: a ház körül köröz sóhajtozva, abban a hitben, hogy eltévedt a finn vadonban.

Minden történetre válaszként érkezik barátjának, Mareknek a kritikája, aki rendszeresen rámutat nevetséges voltára. De ez a józan hang is folyton hitelét veszíti. A szöveg nem csak az egyediség és különlegesség társadalmi nyomását, az önkultusz és önbeteljesítés illúzióját leplezi le, de olyan társadalmi konstrukciókkal és trendekkel is ellabdázgat, mint az öko-tudatos életmód, a konformista, karrierista életvitel, az egyetemi oktatás kiábrándult végtermékei (lassan harminc éves egyetemisták és ábrándokat kergető szakbarbárok). Megmutatja, hogy a lehetséges életmodellek közül egyik sem jobb mint a többi, egyik sem tökéletesen kivitelezhető, egyik sem az, aminek tűnik. A finn családanya, az erdő közepén komposztot forgató öko-lady, aki szabad idejében vászon bevásárlószatyrokat varr, amelyek mindegyikéhez több oldalas használati utasítást mellékel és a művészi hajtásokat öntözgető, nagyvárosi Angie nem is annyira különböznek, mint hitték (például egyikük sem hajlandó dolgozni, az előbbi azért, hogy kivonja magát a kapitalista rendszer sátáni logikájából, a másik hogy ne kelljen tiszta művészetét a pornéphez alacsonyítsa).

A regény tehát elejétől végéig egy ironikus hullámvasút – helyenként nagyon éleslátású, másutt hihetetlenül szórakoztató, vagy éppen idegtépő, de mindenesetre szokatlan olvasmány. A szerző nem csak a finn nemzeti bolondériáknak mutat görbe tükröt (néha egészen agresszíven és sértő módon), de számtalan önmegvalósításra és társadalmi presztízsre, vagy egyéni önmegmutatásra törekvő hóbortot, trendet, vagy szokást kifiguráz. Az ilyen pofoncsapás pedig nem feltétlenül kellemes – de szerencsére ironikus szövegről van szó, bármikor ártalmatlanná tehetjük egy legyintő mozdulattal: á, nem úgy gondolta.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •