Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Írta : Grecsó Krisztián
Eredeti cím : Jelmezbál
Eredeti kiadás : 2016
Magyar cím : Jelmezbál
Kiadó : Magvető
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 289
37
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Grecsó Krisztián legújabb regénye A jelmezbál. Alcíme szerint: Egy családregény mozaikjai. Családregény ugyan, mert a szálak végül időkön és tereken át összekapcsolódni látszanak, olyan rokonsági vonalakra derül fény a végén, amelyeket maguk a szereplők sem ismernek, de távol áll ez a mű a megszokott klasszikus Forsyte Saga-szerű családregényektől. A „mozaik” szó viszont annál inkább talál rá: időben és térben egymástól nagyon távol eső jelenetek váltakoznak, első olvasásra kissé kaotikusan. Ez is az a fajta regény, amit többször kellene kézbe venni, hogy az elsődleges olvasat után előbukkanjanak rejtettebb értelmek. A gond azonban ott van, hogy én nem fogom… Megmagyarázom, miért.


Ez a fajta mozaikos történetszövés, mint olyan, jó ötlet: hosszabb-rövidebb novellákból áll össze a történet, ezt spékeli meg az író a szemszögek, beszédmódok váltogatásával. Belső monológok és egyes szám harmadik személyű objektív történetmesélések váltakoznak, keveredik a jelen a közelmúlttal. A felvezetők és a fülszövegek elolvasása után valami ilyesmire is számítottam, mégis meglepett az a finomság, elegancia, ahogy az író egymásba kezdi szőni a különböző időkből különböző szereplőkkel induló szálakat. De a pozitív érzésekből ennyi: a történet számomra nem tudta tartani az összefüggéseket, túl bonyolulttá vált. Hogy továbbra is a szövés metaforájával éljek: összebogzódott a szál, felismerhetetlen lett a minta. Körvonalazódott ugyan egy főszereplőszerűség, de a regény vége túl nyitott. Engem nem továbbgondolásra késztetett, inkább csalódottság volt bennem.

A modern/posztmodern regények egyik fontos értékmérője nálam a testiség, szexualitás ábrázolása. Hiszem, hogy vannak dolgok, amelyek minden embernek saját belső ügyei, erősen az intim szférájához tartoznak. Egy regény (vagy film) szereplőjét is úgy kell szerintem megépíteni, hogy megmaradjon ez az intim szféra. Úgy kell az erotikát, testiséget ábrázolnia egy bármilyen művésznek, hogy az tudjon lenni, ami: titok, szépség, szenvedély, katarzis. Másképp nem más, mint polgárpukkasztás, durvaság, feltűnősködés. Nem árnyalja, elmélyíti a jellemet, hanem kioltja, sekélyessé, egyoldalúvá teszi, gátolja az átélhetőséget, belefeledkezést. A Jelmezbál történései, nyelvezete érlelték bennem ezt a viszolygást, de egy bizonyos pontig belefért… Addig a pontig míg szembe nem találtam magam egy szexuális aktus szóról szóra történő részletes leírásával. És nem is egy szerelmi érzés beteljesedése, csúcsa volt ez, hogy rá lehetne fogni valami érzelmi töltetet vagy bármit, hanem egy alkalmi, asztal teteji pár perc. Ez már nem szex, ez pornó. Ez nem művészet, nem alkotás. Ez már nem szolgálja sem a hangulatteremtést, sem a karakterépítést. Ennek esetleg a réteg-irodalom egyik rétegében lehet keresnivalója, olvassák azok, akik ezt keresik…

Ennél a pontnál végleg felerősödtek bennem a regénnyel kapcsolatos negatív érzések, annyira, hogy ki kellett mondjam: nem tetszik, nem szeretem. A történetek amúgy is sötét színezetűek, a könyv vége felé egyre komorabb a látás- és ábrázolásmód; a sorsok nem a feloldódás, megoldás felé haladnak. De ez önmagában nem lenne baj, minden nem lehet Jókai vagy Walt Disney. De Grecsó Krisztián Jelmezbálja esetében nekem ez is lefele nyomta a mérleget: hiány maradt bennem. Arisztotelész óta tudjuk, hogy az igazi katarzist a tragédiák és nem a komédiák adják ( a hollywoodi siker-filmek is alkalmazzák ezt a klisét, hiszen előbb jól megsiratják a kedves nézőt, mielőtt a heppiendet bedobnák). Az ábrázolt szomorú sorsok, kisiklott életek, tragédiák ennek ellenére nem álltak össze, nem maradt bennem sem sajnálat, sem együttérzés, sem káröröm. Elolvastam egy könyvet, aztán letettem. Ennyi. Pedig az alapötlet, a szerkesztésmód, a kezdés alapján többre (vagy inkább másra) számítottam. Sem mint olvasó, sem mint értelmező ember nem találtam meg magam benne.

Grecsó Krisztián számos irodalmi díjjal büszkélkedhet, bizonyára nem hiába kapta őket. Azt mondja Jézus: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené. Ilyen alapon talán megadom Grecsónak, ami a Grecsóé,  és még beleolvasok néhány művébe. Talán, majd egyszer…


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •