Ben H. Winters: Az igazság határán

Írta : Ben H. Winters
Eredeti cím : World of Trouble
Eredeti kiadás : 2014
Magyar cím : Az igazság határán
Fordította : Orosz Anna
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 272
87
Vidd hírét!
  •  
  •  

Alig pár hét van a 2011GV nevű, de a közbeszédben csak Majaként emlegetett aszteroida becsapódásáig. Henry „Hank” Palace, a Concordi Rendőrség ex-nyomozója otthagyja a New York melletti Furhamben régi kollégái által kialakított Rendőrházat, és útnak indul. Ezúttal nem külső megbízást teljesít, hanem belső indítékok vezérlik: még az apokalipszis előtt szeretné megtalálni húgát, Nicót. A lányt utoljára egy többnyire fiatalokból álló radikális csoporttal látta lógni, akiknek szilárd meggyőződése, hogy atomrobbantással megakadályozható az aszteroida becsapódása, és erre vonatkozóan egy tervet is kidolgoztak.


Hank szűkös információi szerint a lány és csapata egy Rotary nevű ohiói városba tartott, az ottani rendőrkapitányságra. A többszáz mérföldes utat biciklivel teszi meg – autóról és üzemanyagról ebben a helyzetben már álmodni sem érdemes. Két társa van, kis fehér kutyája, Houdini, és egy közönséges tolvaj, Cortez, akivel már korábban is összehozta néhányszor a sors, legutóbb éppen a Rendőrházban. Lehangoló útjuk kék, vörös, zöld és szürke városokon át vezet: a színcímkéket ők aggatták rájuk, annak függvényében, hogy a lakók éppen bunkerekbe rejtőzve várják a világvégét, esetleg az erőszak tombol körükben, vagy éppen úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, élik megszokott, békés hétköznapjaikat. Rotaryba tizennégy nappal a becsapódás előtt érkeznek meg, és Hanknek minden nyomozói tapasztalatát latba kell vetnie, ha a húga nyomára szeretne bukkanni. Az nyomok és az előjelek korántsem biztatóak, de Hank – ahogy már megszokhattuk tőle – nem adja fel olyan könnyen. Mindennek a végére akar járni, és szeretné ha a legapróbb részletek is a helyükre kerülnének. Az idővel való őrült versenyfutás közepette azonban sokkal inkább a kérdések sokasodnak, mintsem a megnyugtató válaszok.

Az utolsó nyomozó-trilógia harmadik kötetében (Az igazság határán) Ben H. Winters majdnem ugyanott veszi fel a történet fonalát, ahol az a második kötetben véget ért. Többek között emiatt is a trilógia három kötete között igen szoros a kapcsolat, és teljesen nyilvánvaló, hogy bár mindegyik kötetben van egy fő cselekményszál, amiben Palace nyomoz valami után, a közelgő katasztrófa teremtette, egyre szűkebbé váló kontextusban a köteteket nem érdemes önállóan, eredeti sorrendjüket felrúgva olvasni.

Az olvasó a legtöbb szempontból a harmadik kötetben is azt kapja, amire az előző kettő alapján számíthat, a szerző a korábban felállított mércénél itt sem adja alább. Legalábbis ami a nyelvezetet, az elbeszélési stílust, a párbeszédeket, a hangulatteremtést, a társadalomrajzot vagy akár a karaktereket illeti. Az viszont érezhető, hogy sok minden mintha egy kicsit felületesebbé vált volna – az előző kötetekre jellemző noir hangulat kissé megfakult, az egyre jobban széteső társadalomról is csak pár különc és érdekes ember vagy közösség révén kapunk képet, a szereplők száma is kevesebb –, és egyre inkább Hank került az előtérbe. Az ámis családdal vagy a sört vedelő és sültcsirkét zabáló házaspárral való találkozásairól szóló fejezetek ugyan érdekes színfoltjai ennek a kötetnek, de nincsenek olyan részletesen kibontva, mint a második kötetben a New Hampshire-i Egyetemen berendezkedett fiatal anarchisták Szabad Köztársaságát bemutató rész. Így csak egy-egy rövid – bár Hank és a regény végkimenetele szempontjából eltérő jelentőségű – állomásai maradnak annak az útnak, amelyet az ex-nyomozó bejárt a húga utáni keresés során.

  

Mivel maga a történet ezúttal sem mondható rendkívülinek, az olvasó számára elsősorban két dolog marad: Hankre és a személyiségfejlődésére, illetve a várható végkimenetelre összpontosítani. Előbbi igen jól nyomon követhető a trilógiában. Az első részben Hank még olyannyira a rendőri kötelességtudatától vezérelve igyekszik megoldani az útjába kerülő ügye(ke)t, hogy az olvasóban szinte fel sem merül, hogy esetleg nem ez lenne a legtermészetesebb reakció a közelgő világvége előtt fél évvel. A második kötetben már felfedezhető egy másfajta megszállottság a fiatal nyomozóban, mintha képtelen volna szembenézni a helyzettel, és a váratlanul érkező megbízásba menekülne. A harmadik részben szinte már teljesen az érzelmei vezérlik, az addig is fontos családi kötelék jelentősen felértékelődik, és ezzel párhuzamosan felerősödik a szinte már rögeszméssé vált nyomozói attitűd is, ami itt viszont már mindennek tűnik, csak ésszerűnek nem. Még céljai elérése után és alig egy-két nappal a becsapódás előtt is olyan megszállottan próbál olvasni a nyomokból, megérteni a legapróbb részleteket is – mintha ezeknek bármi jelentősége is volna, vagy az élete függene tőlük. Bár kétségkívül van egy tétje a dolognak: ez az utolsó dolog, ami értelmet adhat hátralevő életének, és ami miatt képes – sokakkal ellentétben – megmaradni embernek a nem éppen szívderítő körülmények között is.

Ami a végkifejletet illeti, nehéz bármit is megfogalmaznom róla. Talán csak annyit, hogy nem erre számítottam – bár azt nem tudom, hogy pontosan mit is vártam. Amikor a második kötet kapcsán azt írtam, hogy a harmadik kötetben a katasztrófa közelsége talán tágítani fogja a perspektívát, akkor a témában rejlő lehetőségekre gondoltam, arra, hogy a végkifejlet akár nagy durranás is lehetne. (Még az aszteroida becsapódásánál is nagyobb.) Nem lett az, ennek ellenére a túl emberi, a túl letisztult zárójelenetben benne volt minden, ami szerethető volt ebben a trilógiában. Winters semmi nagy adut nem tartogatott a végére, és bár maradt bennem némi hiányérzet, el kell ismernem, hogy összességében tekintve a trilógiát, talán így volt a legjobb. Ha a korábbi kötetről szóló írásomban használt hasonlathoz nyúlnék vissza: a trilógia záró részében a végső stádiumban levő beteg leépülésébe bele kell törődnünk, elmarad a csodás gyógyulás – de a látványos szenvedés is –, helyette pedig ott volt az önmagunkkal és a világgal való szembenézés, megbékélés. Winters nem elkápráztatni akart a végére, hanem elgondolkodtatni – és nálam elérte a célját. Sikerült belopnia magát a szívembe, szívesen olvasnék még tőle.


Vidd hírét!
  •  
  •