Greg Iles: Csontfa

Írta : Greg Iles
Eredeti cím : The Bone Tree
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Csontfa
Fordította : Recski Júlia
Kiadó : General Press
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 732
90
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Greg Iles trilógiájának második része, a Csontfa közvetlen folytatása az előző kötetnek, a Lángoló keresztnek. Olyannyira, hogy szinte percre pontosan ugyanott veszi fel a történet fonalát, ahol az a korábbi regényben véget ért. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy a több mint 730 oldalas terjedelem mindössze négy nap eseményeit meséli el. A történet főszereplője a jelenleg natchezi polgármesterként dolgozó Penn Cage, aki újságíró menyasszonyával, Caitlin Masters-szel, illetve egy másik oknyomozó újságíróval, Henry Sextonnal egy olyan ügybe tenyerelt, ami mélyen az 1960-as évek amerikai faji konfliktusaiban gyökerezik, és amelynek nyilvánosságra kerülése sok magas pozícióban levő ember érdekét sértheti.


Bár az első kötet végén bekövetkező tragikus esemény komoly érvágást jelent a faji indíttatású gyilkosságok feltárásában érdekeltek számára, a helyzet nem ad lehetőséget a megnyugvásra, pihenésre. Penn apja, dr. Tom Cage továbbra is menekül, és már nem csak volt ápolónője, Viola Turner meggyilkolásával vádolják, hanem rendőrgyilkossággal is, amelyet veterán Texas Ranger barátjával, Walt Garrity-vel közösen követtek el. Félő, hogyha a rendőrség valamelyik embere hamarabb találja meg, mint családja, egyszerűen lepuffantják anélkül, hogy lehetősége lenne törvény előtt megvédeni igazát. A dolgot nehezíti, hogy egyre jobban implikálódik az ügybe a louisianai állami rendőrség helyettes vezetője, Forrest Knox, aki nemcsak Dupla Sas apja, Frank Knox miatt, hanem személyesen is érintett az évtizedekkel ezelőtti eseményekben, a jelenben pedig mintegy „mellékállásban” egy korrupt bűnbanda vezetője is egyben. Mivel hatalma nagy, háttértámogatásához pedig komoly pénzügyi-gazdasági érdekek fűződnek, semmitől sem riad vissza. Éppen ezért egyre nagyobb veszélyt jelent Penn és családja számára, akinek egyetlen célja apja megtalálása, valamint Caitlin számára is, aki vérbeli újságíróként azon dolgozik, hogy minél többet nyilvánosságra hozzon a Henry Sextontól szerzett információkból, amelyek között Forrestre nézve terhelő adatok is vannak.

Részben semleges félként, de mindenképpen a törvény oldalán kap egyre nagyobb hangsúlyt a történetben egy FBI-ügynök, John Kaiser, aki sokkal komolyabb ügy(ek) kapcsán vizsgálódik, mint a lokális szinten kétségkívül fontos, megoldatlan faji indíttatású gyilkosságok vagy éppen korrupciós ügyek: a szintén a viharos 60-es években történt, a XX. századi amerikai történelem egyik legmeghatározóbb eseményének számító Kennedy-gyilkosság(ok) kapcsán felmerülő új információkat próbálja nyomon követni. Ezen a ponton pedig igencsak összefutnak a szálak, és úgy tűnik, hogy jóval szorosabb a merényletek és a faji gyilkosságok közötti kapcsolat, mint első ránézésre tűnhet. A közös pont pedig a sok információval rendelkező, de eltűnt Tom Cage, valamint a Lusahatcha mocsárban található, a helyi közbeszéd misztikuma által körüllengett öreg ciprusfa, az ún. Csontfa. Nem véletlen tehát, hogy mindenki, aki szeretne tisztán látni az ügyben (vagy éppen eltüntetni egy fontos bizonyítékot), a nyugdíjas doki és az öreg ciprus megtalálásán fáradozik. A hajtóvadászatban pedig indítékok és érdekek, emberség és kegyetlenség, törvény és törvénytelenség kegyetlen összecsapása zajlik, amelyben soha nem lehet tudni, hogy éppen ki lesz a következő áldozat.

Greg Iles pedig mindezt úgy tartja kézben, ahogyan azt már az első kötetben – de korábbi könyveiben is – megszokhattuk tőle. Ez pedig egyszerre előny és hátrány is. Előny, mert fontos, hogy a sok cselekményszál, a sok apró részlet a helyén legyen, és az olvasó ne érezze azt, hogy szétcsúszik a történet. Ugyanakkor hátrány is, mert – amint az első kötet kapcsán is megfogalmaztam kritikaként – ezzel kevés teret enged az olvasói fantáziának, mindent aprólékosan megmagyaráz és az olvasó szájába rág. Ha ehhez hozzávesszük, hogy pár helyen túl részletesen utal vissza az első kötet egyes történéseire, mintha az volna a célja, hogy azok is megértsék és élvezhessék a második kötetet, akik az előzőt nem olvasták (jelzem, ez szinte teljes mértékben lehetetlen és fölösleges próbálkozás, a kettőt csak együtt érdemes olvasni), egy másik korábbi kritikám is megállja a helyét: a történet nem egy esetben igencsak túlírtnak tűnik.

Mindezek ellenére az olvasás meglepően gördülékenyen ment, ugyanis feszültségben és izgalmakban ezúttal kevésbé volt hiány, az amerikai déli államok társadalmi-politikai viszonyainak ábrázolása is ugyanolyan hiteles és érdekfeszítő volt, akárcsak a felvonultatott szereplők (még ha döntéseik ésszerűségével nem is voltam mindig kibékülve). Utóbbiak kapcsán Iles akkor sem kispályásként mozog, amikor történetesen egy-egy igen fontos karaktert kell kiiktatni a történetből. (Megvallom őszintén, némi meglepetést sikerült is okoznia, az események alapján ugyanis a harmadik kötetet más szereplők „összecsapásaként” képzeltem, mint ahogy a regény végkifejlete alapján várható.) Egyszóval a kritikai észrevételek ellenére minden megvan a Csontfában, ami egy kiváló fikciós regényhez, egy politikai elemekkel is átszőtt krimihez/thrillerhez kell, és bár a terjedelme valószínűleg sokakat elriaszthat, megéri elolvasni, hiszen amikor kellőképpen felgyorsulnak az események, szinte észrevétlenül fogynak az oldalak.

Valójában tehát úgy tűnik, hogy a Csontfa szinte semmilyen szempontból nem különbözik az előző kötettől, és ha történetesen egy könyvbe sűrítve olvashatnánk a teljes eddigi sztorit, elég nehéz volna a két rész közötti határvonalat meghúzni. Egy lényeges dolog mégis van, és elsősorban ennek köszönhető, hogy a második kötet magasabb értékelést kapott tőlem: a Kennedy-gyilkosság beépítése a regénybe. Nem szeretnék túl nagy feneket keríteni ennek, és főként annak nem, hogy a mindmáig megoldatlannak tűnő merénylet kapcsán milyen forgatókönyvek és összeesküvés-elméletek születtek az évtizedek során, de azt azért szükséges elmondani, hogy Greg Iles ezek közül az egyik mellett leteszi a voksát. Hogy a meggyilkolt elnök, vagy az ügy egyik lehetséges megoldását saját nyomozása alapján felvázoló Jim Garrison kerületi államügyészi előtt szeretne tisztelegni ezzel, vagy csak egyszerűen az átlagnál jobban foglalkoztatja az amerikai történelem egyik legfájóbb pontjaként nyilván tartott esemény, az nem derül ki a regényből, de igazából nem is ez a lényeg. Hanem az, amit olvasóként érzékelünk az egészből: a Kennedy-merényletet a szerzőnek sikerült oly módon beépítenie regényének történetébe, hogy szervesen illeszkedik ahhoz, és nem tűnik egy fölösleges adaléknak. Ehhez persze néhol ki kellett egészíteni, össze kellett kapcsolni pár fikciós részlettel a valós (vagy valósnak vélt) eseményeket, de hát a merénylet utóélete amúgy is számos ilyennel terhelt. Viszont pont amiatt, hogy a merényletet építette be a saját történetébe és nem utóbbit gyúrta rá a merényletre, bármennyire is úgy tűnhet a fülszövegből, hogy a Kennedy-gyilkosság a regény közpéppontja, azt kell mondanom, hogy ez nem így van. Az, hogy a harmadik részben ez mennyire változik – a végkifejlet alapján szerintem nem lényegesen –, leghamarabb 2017-ben derül ki a trilógia Mississippi Blood munkacímet viselő harmadik kötetéből.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •