John le Carré A titkos zarándok című regénye rögtön a berlini fal leomlását követően született, 1990-ben. A regény főszereplője és narrátora a visszavonulására készülő Ned, aki hírszerzői pályafutásának utolsó állomásaként a sarratti Óvodát vezeti, ahol a jövő kémeit képezi ki. A kiképzés végét ünneplő vacsorára meghívja mentorát, George Smiley-t, s amíg Smiley a végzősöknek mesél, Ned felidézi pályafutásának legfontosabb epizódjait. Ezekből a kronológiai sorrendben felelevenített történetekből áll össze a könyv.
Nem novelláskötet, ahogyan azt a könyv fülszövege állítja (az egyes történeteknek sincs külön címük), inkább lazán egymáshoz kapcsolódó sztorik sora. A kapocs közöttük maga Ned, és az elbeszélések révén kirajzolódik egy kém pályafutása. Nem állítom, hogy az egyes történeteket nem lehetne külön-külön is, a könyvbéli sorrendet felrúgva elolvasni, mert a sztorit magát úgy is meg lehetne érteni – de nem érdemes. Egyrészről az adott sorrendet követve Ned személyiségének az alakulását és az ő szakmai fejlődését is nyomon követhetjük. Másrészről van úgy, hogy az egyik történet kimenetele meghatározza a következő körülményeit, vagy azt a miliőt, amiben játszódik; például Nedet kitüntetik vagy áthelyezik, vagy egy korábban lebuktatott tégla miatt a szolgálaton belül megváltoznak az alá-fölé rendeltségi viszonyok, a módszerek, a protokoll, az egymás iránti bizalom. Ilyen apró, már-már jelentéktelennek tűnő, ám a döntések és lépések megértése szempontjából igencsak fontos mozzanatokat nem egyszerű, vagy egyenesen lehetetlen átlátni, ha a történeteket össze-vissza olvassuk. Ilyen szempontból ugyancsak fontosnak tartom megemlíteni, hogy A titkos zarándokot érdemes a Karla-trilógia után elolvasni, hiszen azt az árulót, akinek felkutatásán a trilógia első kötetében Smiley vezetésével fáradoznak, itt Ned már a könyv elején leleplezi.
Jól tetten érhető a történetek során Ned fejlődése. A legelső és egyben legrövidebb elbeszélésben, kezdő zöldfülűként még csak egy arab sejk feleségének a megfigyelése a feladata, hazai terepen (és munka közben megrökönyödve hallja, amint idősebb kollégája az Ötödik Emeletet, a saját kenyéradóját szidalmazza); a könyv végére tapasztalt vén rókává válik, akire a Szolgálaton belül felnéznek, akit megbecsülnek (és aki tapasztalatai birtokában, adott körülmények között ugyanúgy képes kritikával illetni a hírszerzés csúcsvezetését, mint egykor a kollégája tette).
Smiley-val egy „kihallgatás” során ismerkedik meg, ahol ő a kihallgatott fél egy közeli barátjának és kollégájának az eltűnése miatt, akiről az első órákban még nem tudják, hogy nem-e állt át. Aztán már Svájcban találkozunk vele újra, ahol a nagykövetségen fedett ügynökként dolgozik; itt beszervez egy önként jelentkező informátort, de az első komoly akció balul üt ki, miközben Ned épp az informátor szeretőjével hetyeg. Az is Nedet minősíti, hogy a történtek ellenére nem marasztalják el különösebben, ő meg emelt fővel vállalja a rá eső részért a felelősséget. Később Gdanszkban próbál kapcsolatot teremteni egy hosszú idő után önmagáról életjelet adó, Londonban már halottnak hitt ügynökkel, de csapdába sétál. Rövid kínzás után élve szabadul, sőt a kaland következményeként egy magas rangú besúgó tartótisztje lesz – és Londonban ismét bizalmat szavaznak neki, pedig éppenséggel gyanakodhatnának arra is, hogy ő az, akit a lengyelországi kiruccanása során megfordított és beszervezett a lengyel titkosszolgálat. Aztán Németországban két magyar szélhámos próbálja ravasz módon átverni a Szolgálatot, de Ned résen van, és már a kellő hatalommal is rendelkezik ahhoz, hogy cselekedjen. Ez utóbbi történet az én szubjektív véleményem szerint kevésbé kémsztori, inkább egy jópofa anekdota, de illik a sorba, különös színt kölcsönöz a kötetnek.
Le Carré nagyszerű mesélő, minden egyes története magával ragadó, az olvasót pár bekezdés után már be is szippantja a sztori, és fogva tartja egészen a végéig. Minden egyes történetben valósággal megelevenedik a környezet, a mélységi karakterábrázolásoknak köszönhetően pedig közelebb kerülnek a szereplők az olvasóhoz. Az elbeszélésekből áradó hangulat változó: a gdanszki kaland az A kém, aki bejött a hidegről-t meg a Karla-trilógiát juttatta az eszembe (rideg, jellemzően kelet-európai környezet, tél, bizalmatlanság), az ázsiai sztorival viszont teljes mértékben meglepett, hiszen soha nem gondoltam volna, hogy A szarvasvadászból ismert oly hatásos és valósághű képsorokkal egy le Carré-regényben találkozom újra.
A történetek és a teljes regény mondanivalója többnyire ugyanaz, és mondhatni meglehetősen le Carrés: egy nyugati országot, és ezáltal a nyugati értékrendet képviselő/védelmező titkosszolgálat embere apránként, bevetésről bevetésre jön rá arra, hogy a munkája valószínűleg hiábavaló, hogy számára az út végén nem terem dicsőség, s hogy az ellenség elleni harcban alkalmazott módszereik végtére ugyanazok, mint az ellenfélé. A kérdést itt ennyire direkt módon nem fogalmazta meg, mint egy másik regényében (egyik szereplője által), de kimondatlanul is ott lebeg a végére: vajon az annyira nagyra tartott értékeinkből mennyit áldoztunk fel az ellenség elleni harc során?
Különös és megfontolandó Smiley “búcsúbeszéde”, amelyben az oroszokkal való jövőbeli kapcsolat esélyeit latolgatja. (Ismételten: a regény 1990-ben született, amikor már látszott, hogy a szovjet birodalom széthullása elkerülhetetlen.) Smiley azt mondja, hogy “nem, soha nem bízhatunk a Medvében. […] A Medvét fenyegetik, rémült és darabjaira hull. A Medve undorodik a múltjától, rosszul van a jelenétől, és halálra van rémülve a jövőjétől. […] A Medve csóró, lusta, szeszélyes, inkompetens, ingatag, veszélyesen büszke, veszélyesen felfegyverzett, néha zseniális, gyakran pedig tudatlan.” Ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy: “igen, tökéletesen megbízhatunk a Medvében. A Medve sohasem volt még ennyire megbízható. Könyörög, hogy közénk tartozhasson, megoszthassa velünk problémáit, legyen nálunk saját bankszámlája, a High Streetünkön vásárolhasson, és hogy a saját erdejének és a miénknek is tisztelt tagjaként fogadják el […].” (341-342. oldal) Én személy szerint szívesen meghallgatnám Smiley véleményét a mai Medvéről. Vagy le Carré véleményét, akkor is, ha egy szereplője szájába adja a szavakat – mert egy interjúban azt mondta, hogy Smiley mára már nem élne. Tőle végérvényesen búcsút vettünk, amikor A titkos zarándok végén “elment, anélkül, hogy visszanézett volna.”