2015. augusztus 23-án késő este egy New Yorkba tartó magánrepülőgép száll fel az Egyesült Államok keleti partvidékén található Martha’s Vineyard-szigetről. A fedélzeten tizenegy személy utazik: egy milliárdos médiamágnás, David Bateman, feleségével és két gyerekével, egy szintén milliárdos üzletember és felesége, a két pilóta, az utaskísérő, egy fegyveres biztonsági őr, valamint egy ismeretlen, a szigeten élő festő, Scott Borroughs. Utóbbi egyértelműen kakukktojásnak számít a társaságban: a médiamágnás felesége, Maggie nem túl közeli ismerőse, aki a nő meghívására választotta a másnapi komp helyett a gyorsabbnak és kényelmesebbnek tűnő repülős utazást. A kisgép alig tizenhat perccel a felszállást követően az óceánba csapódik. Ketten túlélik a balesetet: a festő, valamint a médiamágnás négy éves gyereke, az ifjabbik David. Scott emberfeletti küzdelem árán, több óráig hánykolódva a nyílt vízen, partra úszik a gyerekkel.
Az eset nem csak az FBI, a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Felügyelet és a Szövetségi Légyügyi Hivatal figyelmét kelti fel, hanem a média is azonnal ráharap. Scottot kezdetben hősként ünneplik, ám ő nem vágyik nyilvánosságra, és miután a gyereket a nagynénje magához veszi, eltűnik a színről. A kezdeti szenzációt követően egyre több a megválaszolatlan kérdés, és mivel egyelőre sem a holttesteket, sem a gép roncsait és a fekete dobozt nem sikerült megtalálni, pontosan nem lehet tudni, mi is történt a gépen a felszállást követő bő negyedórában. Scott ugyan együttműködik a hatóságokkal, viszont hiányosak az emlékei, ráadásul a sajtót következetesen kerüli, így elindulnak a találgatások arról, hogy vajon mi volt a baleset kiváltó oka. Netán a Bateman-család pár évvel ezelőtti megrázó, ám végül szerencsésen végződő kálváriájával van összefüggésben, amikor elrabolták nagyobbik gyereküket, az akkor két éves Rachelt? Vagy a gépen utazó másik milliárdos, Ben Kipling küszöbön álló letartóztatásával? Esetleg az izraeli származású biztonsági őr múltjával, akinek felmenői között magas rangú izraeli politikus és híres katonai vezető volt? Vagy talán az ismeretlen festővel, aki történetesen az utóbbi időben különböző katasztrófákról készült képeket fest, elképesztően élethű módon? Bill Cunningham, a David Bateman által birtokolt ALC televízió hírhedten vérszomjas szerkesztője úgy dönt, hogy ő inkább utóbbi szálat piszkálná meg, hiszen az a leggyanúsabb számára. Márpedig számára nincs lehetetlen, semmitől sem riad vissza, hogy elérje a célját.
Az 1967-ben született Noah Hawley – jóllehet több szórakoztató irodalmi regényt is írt korábban – igazából a filmes szakmában, forgatókönyvíróként és producerként szerzett hírnevet: ő a nagy sikert arató Fargo című tévéfilmsorozat alkotója, amelyet Emmy- és Golden Globe-díjjal is kitüntettek. Legutóbbi regénye, a 2016-ban megjelent Zuhanás előtt azonban íróként is meghozta számára a sikert, az irodalomkritikusok és az olvasók körében is pozitív fogadtatásban részesült, több hónapon keresztül szerepelt a The New York Times bestsellerlistáján.
Hawley könyvének sikere nem véletlen, engem már az első oldalaktól kezdve meggyőzött. Nyilván mindenki számára más és más az elsődleges szempont egy könyv megítélésekor, nekem azonban már rögtön az elején két dolog szúrt szemet (pozitív értelemben): egyrészt a szerző stílusa, másrészt az alaposság, ami áthatja a regényt. Abban már viszonylag hamar biztos voltam, hogy ha esetleg egyéb nem is lesz nagy durranás, egyvalami kárpótolni fog: az olvasmányos, magával ragadó, élénk és szókimondó, helyenként sziporkázó elbeszélési stílus, ami Hawley-t jellemzi. Átgondolt, fölösleges sallangoktól mentes mondatokból, letisztult gondolatmenetekből építkezik, amihez szinte már csak bónuszként járul hozzá a részletes, alaposan dokumentált, bár helyenként kissé túltolt háttéranyag. Legyen szó a repülőgépekkel és a repüléssel kapcsolatos információkról, az eltűnt gép utáni kutatás szakmai részleteiről, esetleg a média működéséről, művészetről, Hawley nagy magabiztosságot, tájékozottságot sugároz, és mindez nem válik öncélúvá, hanem végig az olvasó szórakoztatása, érdeklődésének fenntartása a cél.
Ami kissé lassabban áll össze, de egyértelműen a regény másik nagy pozitívuma, az a karakterábrázolás. Hawley ezt sem bízza a véletlenre, és óhatatlanul is azt kell feltételeznem, hogy ebben forgatókönyvírói tapasztalata is segítségére volt. Jól felépített, társadalmi helyzetüket és világnézetüket tekintve nagyon különböző, mégis teljes mértékben hitelesnek tűnő szereplőket sorakoztat fel, és ez túlmutat egy egyszerű karakterábrázoláson. Egész fejezeteket szentel egy-egy szereplőnek, és tulajdonképpen ezek a múltban játszódó – és múlt időben elmesélt – részek öltöztetik fel a katasztrófával és annak utóéletével foglalkozó központi cselekményszálat – amelyet jelen időben mesél. Utóbbinak a központi karaktere Scott Borroughs – elsősorban az ő szemszögéből bontakoznak ki az események –, viszont a többi szereplőre fókuszáló fejezetekből derül fény olyan fontos részletekre, amelyek adott esetben teljesen más nézőpontba helyezhetik a baleset körülményeit. A történet gerincét és ezeket a fejezeteket jó érzékkel váltogatva a szerző elég sokáig képes bizonytalanságban tartani az olvasót a tragikus esemény kiváltó okát illetően.
Amikor kellőképpen összeáll minden, akkor egyrészt rádöbbenünk, hogy nem is annyira eredeti a történet (vitathatatlan hasonlóságok fedezhetők fel egy pár éve történt repülőgépbaleset részleteivel) – viszont érdekes módon ez nem zavaró. Másrészt azzal is szembesülünk, hogy a háttérsztori borzasztóan egyszerű és önmagában véve talán nem is eléggé ütős – ráadásul a befejezés is elég furcsára sikerült –, a regény esszenciáját sokkal inkább a véletlenszerűen összefutó, hétköznapi dolgok – siker, hírnév, pénz, boldogság, vonzódás, gyűlölet – által vezérelt emberi sorsok ütköztetése adja. Nincs körömrágós nyomozós szál, hiányoznak a hátborzongató, gyomorforgató jelenetek (amikre esetleg a fülszöveg vagy a regény műfaji besorolása alapján számíthatnánk) – de nem is érezzük hiányukat. Mindezek nélkül is nagyon egyben van minden – és Hawley eredetisége, zsenialitása ebben rejlik –, kapunk egy hihető, életszerű, különböző nézőpontokból, mozaikdarabkákból kiváló írói technikával összerakott, tanulságokkal és jól érzékelhető társadalomkritikával (pl. a média működése vonatkozásában) átszőtt pszichológiai drámát, ami nem utolsósorban gondolkodásra (is) késztet. Számomra kellemes csalódás és kikapcsolódás volt a regény.