Tóth Krisztina: Felhőmesék

Írta : Tóth Krisztina
Eredeti cím : Felhőmesék
Eredeti kiadás : 2017
Magyar cím : Felhőmesék
Kiadó : Magvető Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 55
99
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Miért ír egy felnőtt-író (értsd: felnőtteknek író) gyerekmeséket? Honnan a késztetés, hogy témát, nézőpontot, szókincset, s ezáltal olvasóközönséget váltson? Egyáltalán létezik felnőtt-író és gyerek-író? Hát ezért (is) szeretek olvasni: mert felvetődnek kérdések, amelyek nagyon kérik az elgondolkodást. Nem feltétlenül a választ, hisz legtöbbször nincs is egyértelmű válasz. Az ilyen könyvek aztán nagyon és sokáig visszhangoznak bennem. Ilyen könyv például Tóth Krisztina Felhőmesék című alkotása.


Arra a kérdésre, hogy miért, mikor kezdett gyermekeknek írni, Tóth Krisztina így válaszolt egy interjúban: „[…] nagyjából akkor, amikor a fiamat kezdtem el otthon szórakoztatni versekkel, mondókákkal. Addig szembe se jutott, hogy gyerekeknek írjak, mert nem volt a közelemben gyerek.” Íme, egy válasz, bár korántsem az egyetlen. Az igazi gyerekkönyvszerzők maguk is gyermeklelkek kissé, megőriztek valamit abból a látásmódból, amit többségünk “kinő”. És kövezzenek meg, de ezeknek az embereknek ez a nyitottság, őszinteség, kíváncsiság a külsejükön, leginkább arcukon, mosolyukon és szemükön is látszik… Csak két példát említek, nagy kedvenceimet: Csukás Istvánt és Janikovszky Évát. Ezek a mesék ugyanakkor a felnőttek számára is élvezetesek. Tóth Krisztina könyvének is megvan az a varázsa, hogy különböző korosztályokhoz különbözőképpen tud szólni: az is, aki olvassa, az is, akinek olvassák egyaránt szereti.

Olyan kérdések bújnak meg a mesékben, amelyek azért különösen nehezen megválaszolhatók, mert nehezen feltehető. Az életről-halálról, önazonosságról, önelfogadásról és mások elfogadásáról szóló kérdések nagyon soktényezős kommunikációs szituációk: vannak helyzetek, ahol a gyerek feltenné őket, de nincs kinek; vannak, ahol a szülő nyitott, de a gyerek zárkózottabb; van, amikor maguktól születnek válaszok (a természet-, főleg állatközelben élő gyerekek például jobban megértik a születés/elmúlás problematikáját); és sajnos olyan is létezik, amikor se kérdés, se válasz.

Tóth Krisztina meséi hidat tudnak képezni gyerek- és felnőttvilág között, teremthetnek olyan meghitt pillanatokat, amikor beszélni lehet ezekről a problémákról: miért nem jó az, ha valaki nem tudja elfogadni önmagában azt, ami adott és nem lehet megváltoztatni; miért kell, hogy valaki megkeresse magában azt, amit meg lehet/meg tud változtatni; és miért jó, ha van egy olyan közeg, közösség, ahová ezek után a “változtatás-kísérletek”, útkeresések után haza lehet térni (Mese a denevérről, aki madár akart lenni – ezt a mesét egyébként nálunk teljes egészében elolvashatjátok). A barátság, a segítségnyújtás egy kisgyereknek még ösztönös, természetes érzés, amit aztán a társadalom (és fájón be kell vallanunk, a tapasztalat) kinevel az emberből; a különböző lelki és testi fogyatékosságok ellenére is szeretni valakit – olyan ambivalens érzés, amit sokszor a felnőtt sem tud kezelni, mert belénk sulykolják azt a hazugságot, hogy csak a tökéletes lehet szép; ebből kiindulva pedig maga a szépség fogalma; a sokféleség, a másság elfogadása (és nem feltétlenül a befogadása!)… ezekről lehet gondolkodni, beszélgetni például A kis hal, aki elvesztette az uszonyát mese kapcsán. A Buborékmese nem csupán a mulandóságról szól, hanem mélyebbre ás: a (betegség, tragédia miatt) emberi mértékkel mérve túl hamar véget ért élet a témája. Mitől értékes az élet? Vajon csak a hosszú élet nevezhető értékesnek? Ha valakinek rövid, de gazdag élet adatott meg, az lehet vigasztaló? Válasz talán nincs, de beszélni érdemes róla. A vízisiklók királya a klasszikus “Jó tett helyébe jót várj” tanulságon kívül számomra az önbizalom fontosságát is hangsúlyozta: képességeink felismerése és kihasználása, a problémafelismerés, helyes segítségkérés; nagyon jó a biztonságos háttér, jó tudni, hogy van kihez fordulni, de amit lehet, próbáljunk meg önállóan megoldani. Az utolsó mese, A majdnem százéves bácsi már csak ráadás: én nem is tudtam másként olvasni, mint nyílt üzenetű tanmesét. A három gondolat: “juszt is itt vagyok”, “itt vannak velem, és örülök nekik”, “az ellenségeiddel szemben legyen a fegyvered a jókedved” már nem rejtett értelmek, hanem tisztán kimondott tanulságok, mint ahogy az is, hogy becsüljük meg az öregeket, a tapasztalatukat, bölcsességüket.

Tóth Krisztina nem klasszikus mesekönyve teljesíti az elvárásokat: lelket melegít, gondolatokat ébreszt, beszélgetésre késztet, egyszerre szórakoztat és tanít. Az illusztrátor, Timkó Bíbor rajzai pedig zseniálisan egészítik ki, emelik ki, teszik teljessé a tartalmat.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •