Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Írta : Elena Ferrante
Eredeti cím : I giorni dell'abbandono
Eredeti kiadás : 2002
Magyar cím : Amikor elhagytak
Fordította : Balkó Ágnes
Kiadó : Park Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 198
80
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Olga még nincs negyven, de két szép gyermeke, sikeres férje, kiegyensúlyozott és anyagilag rendezett életvitele irigylésre méltó. Mindene megvan, amit egy nő vágyhat az ő korában: még virágzó szépsége, családja, egészsége egy ígéretes jövőképet fest elé, egészen addig a napig, amíg mindenféle előzmény vagy utalás nélkül elhagyják. Csak úgy. Egyik napról a másikra. Hirtelen. Durván. Akkor azonban mintha a valóság egy új arca kopogna be az ajtón, és Olgának mindent, ami eddig a biztonságot és a kiszámíthatóságot jelentette, újra kell értékelnie.


A történet, azt érezzük, bármelyikünkkel megeshet, vagy talán már meg is esett. A szerző, Elena Ferrante egy olasz regényíró, aki ezen az írói álnéven, eredetileg olasz nyelven ír, műveit azonban már számtalan nyelvre lefordították. A „Ferrante-láz”-ként emlegetett jelenség a „Nápolyi regények” sorozatnak köszönhetően vált ismertté (négy kötetes munka), ide tartoznak legismertebb művei, amelyekért irodalmi díjra is jelölték. A különböző kritikák szerint regényei lebilincselő olvasmányok, drámai és valós történésekkel, sajátos ritmussal és sajátos elbeszélő móddal. Bár kilétéről számos tanulmány született, teljesen biztosat egyik sem tudott mondani, azonban a munkái értékelhetősége szempontjából ez nem lényeges. Az anonimitást a munkája előfeltételeként tekinti, szerinte ha egy könyv meg van írva, nincs szükség többé a szerzőjére. Talán igaza van, hiszen a Nápoly regények negyedik kötetét, Az elveszett gyermek története címűt a The New York Times a 2015-ös év tíz legjobb könyve közé választotta.

Elena Ferrante regénye annyira valósághű, hogy első pillanattól felkelti az olvasó érdeklődését. Főhőse, az elhagyott feleség szerepében magára maradt és összezavarodott harmincas nő, Olga, a tipikus középosztálybeli figura, akit olyannyira leköt a hétköznapok megszokott ritmusa, hogy szinte észre sem veszi, amikor férje véglegesen kilép a lakása ajtaján. Ezért azonban nem lehet őt különösebben hibáztatni, hiszen ő mindent jól csinál, következetesen és jól neveli két gyermekét, vezeti a háztartást, és mindenben támogatja a férjét. Akit egyébként nagyon szeret, tisztel – csak lehet, hogy nem ismer eléggé. A helyzet drámaisága már a legelső oldalakon megvillan, a szerző nem sokat húzza az időt, egyből a dolgok közepébe vág. Olga valójában egy lassúbb döntésidejű, józan, megfontolt, rendezett nő, aki nem igazán szereti a váratlan és előre nem látható változásokat az életében. És ekkor egyik napról a másikra gyökeresen megváltozik az élete. Pontosabban csak a helyzete, mert az életét megpróbálja a normális kerékvágásban tartani, nem túl sok sikerrel. A tagadás fázisában ragadt nő elnyomja magában a kétségbeesés kusza és lelket mardosó érzelmeit, és megpróbál úgy tenni, mintha az egész csak egy időszakos és megismételhető fellángolás lenne a férje részéről. Türelmesen próbálja értelemmel megközelíteni a helyzetet és a benne szereplőket, és semmiképpen sem akar önmaga és mások számára az elhagyott nő, a kivetett, megalázott, sőt, megcsalt szerencsétlenség lenni. Érzelmei módszeres és hosszan tartó elnyomásának azonban megvan a nem várt, de érthető eredménye: a személyiségében apránként új vonásként a hisztéria és a téboly bizonyos fajtái kezdenek kényelmesen berendezkedni. Lépésről lépésre eluralkodik rajta a káosz, a mindennapi élet, beleértve a gyereknevelést és a ház körüli teendőket, kezd egyre terhesebbé és kiszámíthatatlanabbá válni. Már nem világos, hogy melyek a valóság, és melyek a képzelet szülte világ tartozékai, nem egyértelmű, hogy a megtett dolgok valóban megtett dolgok-e, hogy az elkezdett munkafolyamatok befejeződtek-e, vagy ha igen, akkor milyen módon és milyen hatékonysággal.

A szerző jól ismeri az emberi lélek sajátos szövetmintáit, jellemzőit, reakcióit, mélységeit és poklait is. Néhol nem riad vissza attól sem, hogy akár a vulgaritás eszközével ragadja meg és adja vissza azt a fájdalmat, elkeseredettséget, csalódottságot, elveszettséget, amelyet egy elhagyott nő megélhet önmagában. Főhőse, a kétgyerekes anya és feleség egyfajta életkrízisben találja magát, amelyben rádöbben, hogy a férjével élt élet számára csupán egy szimbiózisban eltöltött, évtizednyi megfelelésként írható le, egy olyan életpályaként, amelyben feladta az álmait és a személyes törekvéseit, hogy megfelelő társa legyen egy férfinak és anyja a gyermekeinek. Csakhogy a dolog balul sül el, és ezt igazából még önmaga számára sem tudatosítja, ehelyett fokozatosan növekszik benne a szétesettség és a félelem, maga után vonva a történések kuszaságát és a helyzetek veszélyességét is. Az ironikus az, hogy apránként ő lesz az, aki segítségre szorul, és a gyerekei azok, akik átveszik a nevelő és a felelősségvállaló személy szerepét. Miközben görcsösen igyekszik tartani magában a lelket és igazolást keres a saját női vonzerejének a meglétére, kétséges kimenetelű szexuális kalandba keveredik az egyik szomszédjával, akit ráadásul nem is igazán tart vonzó férfinak. A szégyen, undor, megbántottság, fásult beletörődés, közöny és kiégés érzései drámai gyorsasággal váltakoznak benne, ezen a ponton simán elmebajnak tűnik mindaz, amit látunk, természetesen csak akkor, ha sohasem éltünk át hasonlót, vagy mindenféle együttérzés nélkül csupán tárgyilagosan szemléljük a történteket.

Mindezek azonban teljesen normális dolgok, ha figyelembe vesszük az emberi lélek kötődésre hajlamos jellegzetességeit, a veszteségek feldolgozásának folyamatát, az önbizalomvesztés utáni állapotokat. Olga hibát hibára halmoz, azonban az egyetlen kiút számára ebből a gyötrelemből az önmegfigyelés, amellyel újra a valóságba tudja hozni magát, és ha nem is azonnal és látványosan, de elkezdődhet számára a gyógyulás. A tény, hogy férje egy másik nőt választott helyette, kitörölhetetlenül beleíródott az élete történetébe, de már másként látja magát, mint korábban. Megerősödik, és ezzel egyidejűleg visszaáll egy rend az életébe, és visszakapja a gyerekei szeretetét és jelenlétét is, amelyet a mélyponton szinte teljesen elveszített.

Elena Ferrante nem fél megjeleníteni a kínt és a szenvedést, amelyet elhagyottakként mindannyian megélünk nap mint nap. Félelmeink és csapdáink jönnek szembe velünk a sorokat olvasva, kimondva olyan kínosan igaz és elevenbe vágó kérdéseket, amelyekre ezekben a helyzetben feltétlen szükség van az ébredéshez és a továbblépéshez. A regény nem ígér egyértelmű és boldog beteljesülést, inkább azt mutatja meg, hogy hogyan lehet túlélni, és új emberként, tapasztalatokkal gazdagodva se nem túl vakmerően, se nem túl félénken belelépni a holnapba. Ennek a hatásnak az eléréséhez a szerzőnek szüksége volt bizonyos fokú kíméletlenséggel bánnia a szavakkal és bizonyos történésekkel, szagokkal és testnedvekkel, emberekkel és szokásokkal. Ezek összességéből nő ki ez a regény, amely méltó lehet akár arra is, hogy esettanulmányként mutasson példát az olvasó számára, nem feledtetve azt a közhelyes és mégis minden dolgok rejtett vezérvonalaként végighúzódó vallomást, hogy mégiscsak a szerelem az, ami irányítja a világot és az érzéseinket.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •