Johann Lippet könyvében minden benne van, amit a legtöbb, írói vénával kicsit is megáldott ember meg szeretne örökíteni: a család és a tágabb közösség, a viselt dolgok története, úgy ahogy elmesélték neki, majd ahogy gyerekként és felnőttként megtapasztalta.
1968 és 1989 között Nicolae Ceaușescu több százezer svábot és szászt adott el Németországnak, mértéktartó becslések szerint körülbelül hárommilliárd német márkáért. A bánsági svábok a 18. század elején érkeztek, majd több jelentős bevándorlási hullámmal és betelepítéssel is érkeztek német anyanyelvűen a Bánságba, akik nagy része végül az egyre elviselhetetlenebb életkörülmények miatt menekült el a kommunista Romániából. Közülük számosan visszatértek volna a szülőföldre a rendszerváltás után, ám Románia új vezetői elriasztották őket a hazatéréstől.
Az Ajtó a hátsó konyhához központi helyszíne a romániai Bánság nyugati felében fekvő bánsági falu, Wiseschdia, Vizejdia, Kisvizésdia, ahová a második világháború viszontagságai és az ausztriai menekülés után hazatér Anton Lehnert és családja, hogy új életet kezdjen. A Lehnert család mindennapjai mellett a bánsági sváb falu mindennapjaiba, életritmusába is egész részletes bepillantást nyerhetünk.
Kisebbségben élő magyarként olvasva a könyvet számos párhuzamot lehet felfedezni a romániai svábok és magyarok kommunizmusbeli sorsa között, e mellett pedig azoknak fog sokat mondani a könyv, akik vidéken, összetartó közösségben felnőve tapasztalták meg, mit is jelent a szerteágazó családi, rokoni kapcsolatok hálójában megélni a mindennapokat, ünnepeket. A wiseschdiai svábok hétköznapjain keresztül egész részletesen megismerhető a kiépülő kommunizmus természete, ugyanakkor a hangsúly sosem a nagyvilág, a nagypolitikai eseményein van, hanem a helyi sváb családok és a sváb élet legapróbb rezdüléseinek is a bemutatásán.
Dokumentarista igénnyel lép fel a szerző, aki családi fotók alapján rekonstruálta felmenői életét, és jó emberismerőként tudja, hogy miként kell alkalmazni az arányokat, hogy mikor több a kevesebb. A patriarchális faluközösségekre jellemző sajátosságok valamennyi tárháza fellelhető, mint ahogy az is, ahogy ezek a közösségek gondolkodtak az életről, halálról, ünnepről, gyászról, így egy tág keresztmetszetét is kaphatjuk ennek a mára már eltűnőben lévő világnak. A regény nem klasszikus fejlődéstörténet, nincsen végkifejlet és drámák sem, generációk küzdelme zajlik önmagukkal és a világban elfoglalt helyükkel, gyarlóságukkal, tökéletlenségükkel, gyengeségeikkel, mindezt pedig áthatja a mindenek feletti élni és boldogulni akarás.
A könyv legnagyobb erénye, hogy mindenféle erőlködés nélkül, olyan természetesen mutatja be az emberi sorsokat, hogy sokan saját szüleikre, nagyszüleikre, gyerekkorukra ismerhetnek a sorok között, függetlenül attól, hogy svábok, vagy nem svábok az olvasók. Ez a partikularizmus és univerzalitás kéz a kézben jár mindvégig, és olyan kérdéseket is feszeget, ami napjaink Európájára is jellemző. A rendkívül aprólékos részletességgel megírt jelenetek olvasása figyelmet igényel, nem az az olvasmány, amit bárhol bármikor elő lehet venni.
A korszak iránt mindig is nagy érdeklődést tanúsítottam, így duplán élvezetes volt egy olyan közösség mindennapjainak megismerése, amit eddig csak a történelemkönyvek lapjairól ismertem. Az olvasó óhatatlanul is összehasonlítja saját, kommunizmus utolsó éveiben és a kilencvenes évek elején eltöltött gyerekéveit a könyvben tárgyalandó időszakkal és alaposan előhozza belőle a nosztalgiát. Nagy szükség van az ilyen könyvekre, hisz a mellett, hogy mementót állít egy mára eltűnt erdélyi kisebbségnek, olyan értéktára egy szintén letűnt érának, lét- és világfelfogásnak, amiből a mai kor embere is sokat profitálhatna.