Jolsvai András új könyvét olvasva érdekes asszociáció jutott eszembe, ami az olvasás folyamatában egyre inkább megerősödött: mennyire hasonlít a regény egy jó tévésorozathoz.
A sorozatfilmek minden korban a nézők kedvencei voltak, manapság is ki-ki kedve szerint válogathat az orvosos, ügyvédes, nyomozós, stb. témájú gyermek- és felnőtt sorozatok között. Van köztük komikus és drámai, fantasy és reality, szóval széles a paletta. Biztos létezik újságíró körökben játszódó is, bár én még nem láttam ilyet. Viszont itt van helyette nekem Jolsvai András regénye: szerkezetileg apróbb-nagyobb történetek a Periszkóp nevű hetilapról, annak szerkesztőségéről, az őket körülvevő világról. Minden kis sztori kerek egész, ugyanakkor ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. A különféle szereplők életének pillanatai a közösségi létben nyernek értelmet: aszerint, hogy a Periszkóphoz tartoztak/tartoznak.
Olyan volt a regény olvasása, mint egy jó sorozat követése: a részek egyenként is élvezhetőek, de úgy az igazi, ha egyben látjuk; ugyanakkor türelmetlenül várja az ember a következő részt, hiszen nincs elvarrva egy szál sem, a szereplők hatással vannak egymásra, újabb dolgok derülnek ki, újabb kapcsolatok, kötődések kerülnek előtérbe. Úgy filmszerűen dinamikus az egész, hogy közben teret ad a jellemzésnek, a megismerésnek, az elmélyülésnek. (Íme, egy újabb érv a könyv vs. film vitában a könyv mellett. De távol álljon tőlem, hogy vitát nyissak, már csak azért sem, mert szerintem nagyon sokszor helyzet- és nem alkotásfüggő, hogy valaki a könyvet vagy a filmet választja.)
A regény a rendszerváltás utáni időkben játszódik, vannak szereplők, akiknek életét befolyásolja, hogy a régi rendszerben is éltek/írtak és az újban is; vannak fiatalabbak, akik már a „demokrácia” farkastörvényei közt szocializálódtak. Ugyanakkor jóval tágabb időt és teret ölel fel a cselekmény a visszaemlékezéseknek és előreutalásoknak köszönhetően, úgyhogy az is otthon érezheti magát a regényidőben, aki nosztalgiázni szeretne, az is, aki napjainkról olvasna, de az is, aki teljes egészében fikcióként kezeli. A regény tere is képes az otthonosság érzetét kelteni, a helyszínek mindennapiak: bármelyik bérház emelete, bármelyik törzsközönségre specializálódott kiskocsma lehetne a Periszkóp munka- és törzshelye.
Ez a könyv minden olyant magában hordoz, amitől kedvenc lehet. Érdekfeszítő, könnyed, szórakoztató, ugyanakkor minden történetben található valami mélység, valami elgondolkodtató, néhány olyan mondat, megjegyzés, ami elindít az olvasóban egy érzést, egy gondolatot. Sokáig ízlelgettem, fejtegettem, értelmezgettem magamban azt a jó érzést, amit a Periszkóp szerkesztősége tagjainak élettörténeteit olvasva éreztem. Nosztalgia, retro-feeling, finom humor, derű, csendes életbölcsesség. Kerestem azt az egyedi fogalmat, ami jellemezhetné Jolsvai különleges stílusát. Mert mindezek benne vannak, de mégis valami más, valami több is. Aztán, amikor Jolsvai András életrajza és munkássága után kutattam, ráakadtam egy kritikára, amely nagyon jól megfogalmazta, amit éreztem: „A határozott nézőpontra gondolok, arra a szemérmesen érzelmes és intellektuálisan szilárd pontra, ahonnan néz és láttat, felismer és ábrázol. Ha egyetlen szóval kellene megneveznem ezt a pontot, azt mondanám: a megértés. Emberi sorsoké éppúgy, mint a történelemé. Ebből fakad a derűje és nem viccelődési szándékból” – írta Cserhalmi Imre a Ma még csak szerda címmel 2008-ban megjelent regényről. Úgy tűnik, a stílus és a nézőpont azóta sem változott. Szerencséjére azoknak az olvasóknak, akik csak mostanában fedezik fel Jolsvai regényeit. Merthogy én még fogok olvasni tőle az egészen biztos…
A címre maga a szerző ad magyarázatot: „…egy hetilapnak nemcsak ritmusa van, hanem dallama is: mindennap más arcot mutat, minden napnak más a színe, az íve, a dinamikája, minden napnak más a története, és ezekből a vissza-visszatérő, mégis egyedi történetekből, ezekből az egymásra rímelő hetekből rajzolódik ki a szerkesztőség élete.”
Jolsvai András szerkesztő, író, újságíró. Főbb művei: Az újpesti személy (2003), Az ember játszik (2004), Szépen vagyunk (2006), Ma még csak szerda (2008), Köröndy vérre megy (2010), Monsieur L. (2012), Holnapra jobb lesz (2015). Honlapján ez a vallomás fogad: „ Néha úgy érzem, egy vékony pallón egyensúlyozom, szédületes magasságokban, néha úgy, hogy süppedő mocsárban járok, néha úgy, síkos lejtőn zúdulok lefelé. A világ egyre érthetetlenebb, egyre idegenebb körülöttem. Az értékek, amelyekben hittem, a szemem előtt mennek ki a divatból, a szokások kedvem ellen változnak, a közösségek, amelyekhez tartozni szeretnék, felbomlóban vannak. Nem találom a helyem a saját koromban. Nem áll ez a kor jól nekem. Derékban bő, szívben szűk. Elmúlt korokba merülök tehát, visszafelé indulok el az emberélet útjának kétharmadáról. Hátha így még eljutok valahova.”
Szívemből szólt. Talán ezért is tetszett annyira A napok színe. Vagy egyszerűen azért, mert egy jó könyv.