Karen Cleveland égető témához nyúlt, amikor úgy döntött, hogy megírja első regényét. Az Egyesült Államokat (és hát az egész világot) már több mint egy éve foglalkoztatja, hogy vajon beavatkoztak-e az oroszok a legutóbbi amerikai elnökválasztás menetébe, és ha igen, akkor azt milyen mértékben tették, illetve hogyan kivitelezték. A Tudnom kell nem egy elnökválasztásról szól, és a kémsztori szinte másodlagos a történetben, de arra a kérdésre, hogy miként tudnának amerikai földön élő orosz ügynökök embereket és folyamatokat befolyásolni, mindenképp ad egy lehetséges választ. Például úgy, ahogy Karen Cleveland leírja. Teljesen hihető.
A regény főszereplője Vivian Miller, a CIA kémelhárító elemzője, aki megfeszített munkával azon fáradozik, hogy orosz alvó sejtek vezetőit fedje fel az USA-ban. Az évek során sikeresen kifejlesztett egy olyan algoritmust, amelynek segítségével hétköznapinak tűnő állampolgárokról képes megállapítani, hogy valójában orosz ügynökök. Egy nap sikerül behatolnia egy célszemély számítógépébe, de amit ott talál, az fenekestül felforgatja az egész életét.
A fülszöveg tudatosan és óvatosan kerüli ezt, bár szerintem nem minősül spoilernek: Vivian a célszemély számítógépét vizsgálva arra jön rá, hogy a saját férje az oroszoknak dolgozik. Ezt Matt, a férj szemrebbenés nélkül be is ismeri, amikor rákérdez – és mindez a huszadik illetve a harmincharmadik oldalon történik, de a röpke kétoldalas prológus is előrevetíti. A regény tehát nem arról szól, hogyan jön rá Vivian arra, hogy a tökéletes férj két kapura játszik, sokkal inkább arról, hogyan birkózik meg a nyakába szakadt nyomással a hazájához hű CIA-elemző, aki egyébként feltételek nélkül szereti álmai férfiját, gyerekeinek apját. Adja fel a hatóságoknak? Ez azt jelentené, hogy a négy gyerek elveszíti az apjukat, ő elveszíti a férjét és az állását. Vagy tüntesse el a nyomokat a számítógépről? Ez azt jelentené, hogy mindketten börtönbe kerülnek, ha kiderül. Egyéb körülmények ráadásul tovább bonyolítják a helyzetet.
A regény két szálon fut: az egyik a jelenben történik, Vivian vívódásokkal teli küzdelmét mutatja be. Küzd, mint CIA-elemző az országra leselkedő veszély ellen; mint anya, aki nem tudja, hogyan hozzon úgy helyes döntést, hogy a gyerekei az egészből semmit se érzékeljenek; mint feleség, aki hirtelen rájön, hogy az elmúlt tíz évben mindvégig hazugságban élt, és már nem tudja, hogy megbízhat-e a férjében. Matt egyébként váltig állítja, hogy neki a családja fontosabb, és hogy akaratán kívül kémkedik az oroszoknak, gyakorlatilag rákényszerítették. Igen ám, de Vivian visszaemlékezéseiből az derül ki (és ezek a flashbackek képezik a másik szálat), hogy Matt a házasságuk tíz évében mindig manipulálta a feleségét. Vivian mindig úgy hozta meg élete fontos döntéseit, hogy tulajdonképpen Matt vezette rá azokra. Ha az életben egy elágazáshoz ért, mindig úgy választott, hogy Matt sugallta a döntést, ráadásul olyan módon, hogy úgy tűnjön: az Vivian és/vagy a gyerekeik érdekeit szolgálja.
Ahogy előre haladunk a történetben, egyre nagyobb hangsúlyt kapnak azok az elemek, amelyektől a Tudnom kell egy pszichológiai thriller lesz. A főszereplők kémek, ez tény, és a körülmények is egy kémregénynek ágyaznak meg, de a cselekmény nem ölt globális méreteket, a végén ez elsősorban egy anya és egy feleség, kicsit tágabb értelemben egy család drámája lesz. Karen Cleveland nyolc évig a CIA elemzőjeként dolgozott, házas és két gyerek édesanyja. Azaz (majdnem) mindenről, ami a regényben megtörténik, első kézből tud írni. (Remélem, hogy Karen férje nem orosz alvóügynök.) Ismeri a CIA-elemzők munkáját, de azt is tudja, milyen feleségként és anyaként CIA-elemzőnek lenni. A többi kreativitás kérdése volt csupán, és Karen Cleveland ebben nem szenved hiányt. Nagyon hitelesen festi meg a nő és az anya gyötrelmeit, és elnézzük neki, ha néha egyértelműen gyanús dolgokat nem vesz észre – hiszen elhisszük, hogy görcsösen hinni akar a férjének, hogy szeretné visszakapni a régi életét, hogy csak olyan megoldást tud elfogadni, amelynek következtében a családja nem sérül.
Az írónő a történetet egyes szám első személyben és jelen időben meséli el. Ez az elbeszélői mód érezhetően közelebb hozza a karaktert az olvasóhoz, a jelen időnek köszönhetően ráadásul erősödik a “mindez itt és most történik” érzés az olvasóban. Ugyanakkor az egyes szám első személyű elbeszélés bizonyos határokat is szab, és a regényben van két rövid jelenet, amelyet Karen Cleveland nem képes egyes szám első személyben elmondani, ezért kétszer kilépik Vivian szerepéből, és kívülállóként közli a történteket az olvasóval. Az elsőre a regény közepénél kerül sor, és érzésem szerint ez elhanyagolható lett volna, vagy meg lehetett volna oldani úgy is, hogy nem bújik ki a narrátor szerepéből. A második a regény utószavában történik meg. Kilóg a sorból, de bizonyos értelemben szükséges, mert megmagyaráz néhány elvarratlan szálat és megválaszolatlan gondolatot.
A regény megfilmesítési jogait a Universal Pictures vásárolta még, jóval a könyv megjelenése előtt. A tervek szerint a főszerepet a vásznon Charlize Theron fogja játszani. Lehet, hogy mindennek köze van ahhoz is, ahogy Karen Cleveland a könyvet lezárta: egy résnyire nyitva hagyta az ajtót. Ha jól fogy a könyv, és sikert arat a film is, lehet ezt még folytatni.