A triatlon egy meglehetősen újkeletű sportág, ami sorrendben úszásból, kerékpározásból és futásból áll, és különböző versenytávokon, illetve terepen szervezik meg. A hawaii triatlon, az Ironman 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és egy maratoni táv lefutásából áll. Aki a triatlonban számít, legyen akár versenyző, szolgáltatás vagy bármi, ami szorosan összeköthető a sportággal, részt vesz a Hawaii Ironmanen. A több mint 200 kilométeres versenyen a résztvevőknek szélsőséges nyári időjárási körülmények között kell versenyezni. Zárójelben illik megjegyezni, hogy az Ironman a World Triathlon Corporation (WTC) védett kereskedelmi márkáját jelenti, és a köznyelvben meghonosodott kifejezéssel ellentétben nem a versenyben megtett távot jelenti. Ironmant kizárólag a WTC-től megszerzett licensz birtokában lehet szervezni, azonban a fent említett hosszútávon számos versenyt szerveznek a világ minden pontján, köztük Magyarországon (pl. Nagyatád) is.
Matt Fitzgerald könyve a triatlonozás, és egyáltalán az állóképességi sportok egyik legnagyobb párharcát, annak mindenféle előzményét és utórezgését mutatja meg nekünk. 1989-ben a hosszútávú triatlon két eposzi alakja, Mark Allen és Dave Scott különös harcot vívott egymással a Hawaii Ironmanen. Az 1989-es versenyt szokás a triatlonsport ugrásszerű népszerűségének megalapozójaként emlegetni. Scott már hatszoros győztesként állt rajthoz a sportág világbajnokságaként elkönyvelt versenyen, míg Mark, bár az egyéb versenyeken rendre maga mögé utasította Scott-ot, az extrém időjárási körülmények közepette zajló hawaii megmérettetésen még egyszer sem tudott győzni. Egy Ironman versenyt hozzávetőlegesen 8 óra alatt teljesítenek a legjobb versenyzők, pályától és időjárástól függően. Mark és Scott végig fej-fej mellett haladtak a ‘89-es világbajnokságon, gyakorlatilag az utolsó kilométerekig teljesen nyílt küzdelem zajlott, és alig néhány másodperc különbséggel értek célba. Olyan elképesztő tempót diktáltak, hogy a harmadik helyen célba érkező versenyző öt kilométerrel maradt el tőlük, holott a kerékpáros szakasz megkezdése előtt még vezetett. Aki egy picit is ért a futáshoz, tudhatja, mit jelent ez.
Első ránézésre meglehetősen szenzációhajhásznak tűnhet a sztori tálalásának módozata, ahogyan felépíti a szerző a történetet, ahogyan lépésről lépésre bemutatja a vasemberek máig megismételhetetlen viadalát. De nem az, hiszen a maguk teljességében mutatja be az eseményeket, kiemelkedő színvonalú szakmai- és tudományos magyarázatokkal ellátva, néhol már-már zavarba ejtő részletességgel és pontossággal. A szerző elképesztő mennyiségű energiát fektetett abba, hogy szakmailag igényes, hiteles munkát tegyen le az asztalra, és véleményem szerint (a triatlonsport lelkes, ámde kívülálló szemlélőjeként), az elvárásoknak maximálisan megfelelve abszolválta ezt a feladatot.
A Vasemberek viadaláról kizárólag szuperlatívuszokban beszél az utókor, és tényleg, nyelvünk minden hangzatos jelzőjét ráaggathatjuk ezekre a felejthetetlen sportemberekre. Egy dologban azonban biztosak lehetünk: közülünk valók, nem sokban különböznek tőlünk vagy a legnagyobb vetélytársaiktól. Ők csupán hittek magukban, hittek abban amit csinálnak, nem mellesleg sokat is dolgoztak a sikerért. Scott olykor képtelen volt a szinte menetrendszerűen jelentkező lelki válságát kezelni, ilyenkor azonban az edzései is elmaradtak. Mark is simán leállt az edzésekkel, ha kimerültnek érezte magát, és inkább a lelke dolgaival foglalkozott. Vérmérsékletükben nagyban különböztek egymástól, ahogy a versenyekre történő felkészülésükben is. A “fejmunkájuk” azonos volt, ebben magasan ki is emelkedtek a mezőnyből, és ezt maga a szerző is megerősíti, mintegy konklúzióként. Ez egy ilyen sport. Ha az élen akarsz végezni, akkor nem lehetsz középszerű sem fejben, sem fizikailag, sem a felkészülésben, sem a megmérettetések során.