James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán (Park, 2019)

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Írta : James Fenimore Cooper
Eredeti cím : The Last of the Mohicans: A Narrative of 1757
Eredeti kiadás : 1826
Magyar cím : Az utolsó mohikán - Elbeszélés 1757-ből
Fordította : Gy. Horváth László
Kiadó : Park Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2019
Terjedelme (oldalszám) : 417
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper amerikai író Nagy indiánkönyv néven ismert sorozatának második kötete, amely 1826-ban jelent meg először. A főszereplője után Bőrharisnya-sorozatnak is nevezett regényfolyam öt kötetből áll: Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri. J. F. Cooper nem sorrendben írta meg a regényeket: 1823-ban született a Bőrharisnya, amelyből megismerhetjük a címszereplőt, 1826-ban Az utolsó mohikán és egy évvel később a befejező kötet, az idős Bőrharisnyát bemutató A préri. Ezután több mint tíz évig nem készült regény ebben a témában, majd 1840-ben született meg a Nyomkereső, melynek cselekménye Az utolsó mohikánban történtek után játszódik. Az időrendben első Vadölőt, amely a főszereplő fiatalkorát beszéli el, utolsóként 1841-ben írta meg Cooper.


A sorozat főszereplője Nathaniel Bumppo (különböző nevein Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső, Bőrharisnya), akit a delavár indiánok között munkálkodó hittérítők neveltek, ezért mindkét kultúrában – az indián és a keresztény fehér – egyaránt szocializálódott. Ez a karakter tudott szócsövévé válni a békés egymás mellett élésnek, egymás kulturális értékei megbecsülésének, amely eszmék a korabeli Amerikában nem nagyon valósultak meg. A fehérek nem felsőbbrendűségük, hanem számbeli fölényük és fejlettebb fegyvereik segítségével váltak a kontinens uraivá. Másik főszereplő Csingacsguk (Chingachgook), a mohikán (apacs/delavár) törzsfőnök, Bumppo barátja és fegyvertársa.

A Park Könyvkiadó által megjelentetett regény a teljes, csonkítatlan regényszöveget tartalmazza. Az utolsó mohikán magyar fordításban először 1847-ben Vachott Sándorné, később Garády Viktor és Majtényi Zoltán átdolgozásában jelent meg. Legismertebb a Réz Ádám-féle átdolgozás, amely a Móra Könyvkiadó rendelésére készült. Minden eddigi fordítás jelentősen megcsonkította az eredeti Cooper-szöveget, mind terjedelemben, mind stílusban és nyelvezetben. A megcélzott olvasói réteg a kiskamaszok voltak, ennek megfelelően kellett könnyíteni Cooper amúgy is legkegyetlenebbnek, legvéresebbnek tartott regényén. (Hasonlóan járt például a Swift Gulliverje vagy Defoe Robinsonja is: ifjúsági kalandregénnyé váltak az amúgy kemény társadalomkritikát tartalmazó írások.) Gy. Horváth László szöveghű, friss fordítása továbbviszi és ugyanakkor megújítja a mű magyar fordítástörténetét.

Az új magyar kiadás elején megjelenik J. F. Cooper 1831-es Bevezetése, amelyet az első angliai kiadáshoz írt a szerző az „európai olvasók” épülésére. Ugyanezen célból fűzött lábjegyzeteket is szövegéhez, melyek szintén benne vannak a jelen kiadásban. A végén John McWilliams 1990-ben írt Utószava olvasható. Ebből emelném ki azt a mondatot, amely szemléletesen tükrözi Cooper stílusát és megindokolja, miért van szükség az eredeti, szöveghű teljes fordításra (is) az egyszerűsített mellett/ellenében: „Cooper fegyelmezetten indázó mondatokban mesél nekünk arctalan öldöklésről, faji gyűlölködésről, eszelős mészárlásról, a gyarmatosítás hiábavalóságáról. Stílusa éppoly feledhetetlenül mond ellen tárgyának, mint ahogyan a brit és francia egyenruhák rínak ki az őserdőből.” A belső borítón korabeli térkép mutatja be az események helyszínét, ezt nagyon jó ötletnek találtam. Többször visszalapoztam, elképzelve a történetet, segített az időutazásban. Mindent egybevetve szemnek tetszetős, intellektusnak kellemes kiadás lett ez.

Én még abba a korosztályba tartozom, amelyik az indiántörténetek bűvöletében nőtt fel. Emlékszem, hogy May Winnetouját tíz éves koromban két nap alatt olvastam ki, és sohasem Nso-Csi akartam lenni, hanem a bátor és becsületes indiánfőnök. Ekkor adta kezembe édesapám a Vadölőt és sorban a többit. Azóta többször újraolvastam életem különböző szakaszaiban, és azóta a gyerekeimnek is kezébe adtam. A vélemény részükről: unalmas. És ugyanígy nem ébreszt érdeklődést sem a gyerekeimben, sem a tanítványaimban például Mikszáth, Gárdonyi vagy Fekete István sem. Ilyen kontextusban feltehető a kérdés: mi az értelme az újrafordításnak, amikor az ifjúsági változatot sem fogadják be a fiatalok? Olvasó emberek számára maga a fordító, Gy. Horváth László adja meg a választ egy interjúban: a rövidített fordításváltozatban “a történetek, az akciók ott vannak, éppen csak maga a regény, az árnyalt jellemzés, a rendesen felépített jelenetek, a motivációk mélysége, a részletek gazdagsága, ezek hiányzanak. Az, amitől egy sztori irodalmi művé válik.” Feltételezem, a Park Könyvkiadó a Bőrharisnya-sorozat többi részét is kiadná teljes fordításban megfelelő fogadtatás esetén. Erről így beszél Gy. Horváth László: “Őszintén remélem, hogy Az utolsó mohikán új, teljes változata sikeres lesz, és a Park folytatni tudja a sorozatot.” Én is őszintén remélem, és azt is nagyon szeretném, ha a mai fiatal olvasók is átélnék az olvasás igazi élményét. Akár indiános történetek révén is.

A fordítóval készült interjú itt olvasható.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •