Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak (Helikon, 2019)

Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak

Írta : Bödőcs Tibor
Eredeti cím : Meg se kínáltak
Eredeti kiadás : 2019
Kiadó : Helikon Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2019
Terjedelme (oldalszám) : 197
80
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Magyar Oszkár kicsit más, mint az átlag, de a Meg se kínáltak többi szereplője és a helyszín, a valószínűleg Búcsúszentlászlóról mintázott zalai falu meglehetősen ismerősnek tűnhet azoknak, akik nyitott szemmel és füllel járnak a világban. Megkockáztatom: Székelyföldön vagy éppen a Felvidéken is tucatjával találni olyan falut, mint a regénybeli, ahol a lakosoknak hellyel-közzel hasonlóak a szokásaik és gondjaik, örömeik és bánataik, mint Oszkár falustársainak. Időnként más a forrása örömnek és bánatnak, a szokásokat részben helyi jellegzetességek alakítják, a tennivalók körüli gondok is más tőről fakadnak hogy mást ne mondjak: egyik helyen a szőlő, a másik helyen a pityóka. Ami viszont kimagaslik, az maga a narrátor: Magyar Oszkár, magyar hangja: Bödőcs Tibor. Mert Bödőcs csak egy van.


A regény tulajdonképpen Magyar Oszkár monológja. Oszkár egy kis zalai faluban született, istenadta tehetsége van a festészethez, a szakközépben a rajztanára már a legelső órán azt mondta neki, hogy “Oszikám, drága, maga festőművésznek született, tossza meg a ló!” Oszkár viszont csak szobafestő-mázoló lett, mivel a bátyja leszerelő buliján beverte a fejét egy hordóba az egyik borospincében. A fejsérülés eredményeként Oszkár elfelejtett úgy festeni (megmacskásodott a keze), de a festészet, mint olyan, továbbra is érdekelte egész életében. Olyannyira, hogy a kocsmai monológját így ötvenen túl is képzőművészeti kitérők (kikacsintások) tarkítják. Érezni, hogy egy igazi festőművész veszett el benne vagy egy tárlatvezető.

Oszkár kétszer nősült, élete során alkoholproblémákkal is küszködött, elrobogott mellette a múlt rendszer utolsó bő két évtizede, megélte a rendszerváltást, a kapitalizmust, szembesült a 21. század szülte új kihívásokkal és problémákkal, most meg itt áll a kocsma pultjánál, és tulajdonképpen elmeséli az életét meg a kalandjait Gyöngyinek, a pultos lánynak. Közben reflektál jelenkori közéleti és politikai eseményekre, szereplőkre, illetve véleményt nyilvánít múltbéli és mostani személyekről, történésekről. Teszi mindezt egy jókora adag humorral, helyenként cinizmussal és önkritikával fűszerezve.

A regényből hiányzik a másik hang. Oszkár mindvégig Gyöngyihez beszél, ám a pultos lány egyszer sem szólal meg, ahogy egyébként más sem. (Egészen a végén a szerző kisajtol Gyöngyiből egy reakciót, de addig viszont tényleg nem tudtam eldönteni, hogy a pult mögött a lány unja-e Oszkár dumáját vagy éppen nagy érdeklődéssel követi.) Persze felszínre kerülnek érdekes sztorik a falu életéből, de ezeket mind Oszkár szemével látjuk. Oszkár, akit a szerző úgy mintázott meg, hogy különbözzön Bödőcs Tibortól. Mégis, vannak hasonlóságok. Leginkább a stílusa. Aztán meg az a szemléletmód, amivel az élethez, a mindennapi eseményekhez, a világ dolgaihoz viszonyul. Vagy a humora. Ezek mind olyan “bödőcsösek”, ha szabad így fogalmaznom. Természetesen ezek nem negatívumok, nem róhatom fel Bödőcs Tibornak, hogy a regényhőse tulajdonképpen az ő hangján szólal meg. Csupán arról van szó, hogy Bödőcs-rajongóként nem tudom nem észrevenni ezeket a hasonlóságokat, és emiatt a regény egy jelentős része alatt, bármennyire is küzdöttem ellene, az az érzésem támadt, hogy igazából nem Magyar Oszkárt hanem Bödőcs Tibort hallom. Ez akkor vált legerőteljesebbé, amikor Oszkár “politizált”, amikor a mostani politikai elitről beszélt, vagy amikor azokat a témákat érintette, amelyeket a szerző is szokott a fellépései során: a kivándorlás kérdése, a londoni magyarok, a stadionépítés, a zalai disznóvágás, stb.

A fentiek miatt a Meg se kínáltak egy kicsit olyan, mint egy regényesített stand-up comedy est. Nincs különösebb probléma ezzel, én személy szerint szeretem a szerző humorát, szóval leírva nálam ugyanúgy üt a poén, mint Bödőcs szájából hallva, és ezzel gyaníthatóan így lesz több ezer Bödőcs-rajongó. Ha viszont a két eddigi könyvét próbálom elhelyezni egy skálán, a Meg se kínáltak Bödőcshöz, a humoristához áll közelebb, az Addig se iszik pedig Bödőcshöz, az íróhoz. Szerény véleményem szerint az írói vénája az első könyvében jobban megmutatkozott, mint ebben második kötetben, még akkor is, ha az Addig se iszikben igazából mások írói vénáját próbálgatta. Én még mindig várok Bödőcsre, az íróra. Biztos vagyok benne, hogy lesz ennél még jobb is.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •