J. D. Barker: A hatodik éjszaka (Agave Könyvek, 2019)

J. D. Barker: A hatodik éjszaka

Írta : J. D. Barker
Eredeti cím : The Sixth Wicked Child
Eredeti kiadás : 2019
Magyar cím : A hatodik éjszaka
Fordította : Bosnyák Edit
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2019
Terjedelme (oldalszám) : 473
80
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Sam Porter nyomozó nehéz helyzetben van: saját szakállára végzett nyomozása kudarcba fulladt, a Négy Majom Gyilkosként ismert Anson Bishop kicsúszott a kezéből, őt magát pedig néhány gyanús dolog miatt őrizetbe helyezte és kihallgatja az FBI. Ezzel egyidőben Chicagóban egyre nagyobb a káosz: Bishop fenyegetésének következtében vírusfertőzés gyanúja miatt karantént rendelnek el a város egyik legnagyobb kórházában, miközben egyre-másra bukkannak fel az újabb holttestek, akikkel azonos – és a 4MGY által elkövetett korábbi gyilkosságokhoz is hasonló – módszerrel végeztek. Egyik áldozatra egy temetőben, egy másikra egy metróállomáson, kettőre a lezárt kórházban, egyre pedig Dél-Karolinában találnak rá. Az igazi bibit utóbbi jelenti, hiszen az ottani gyilkosság becsült időpontja megegyezik a chicagói gyilkosságok idejével, így a mintegy ezer mérföldes távolság azt a gyanút erősíti, hogy a gyilkosnak segítőtársa is van. A felderítőmunka nagy része Frank Poole FBI-ügynökre hárul, akit a Chicagói Rendőrség nyomozója, Porter egykori társa, Nash segít, a kórházban pedig egy másik rendőrnyomozó, Clair Norton próbál a végére járni a dolgoknak.


Ebben a helyzetben mondhatni bombameglepetésként hat, amikor feladja magát Anson Bishop, és egy teljesen elképesztő sztorival áll elő, ami gyökerestől felforgatja az addigi elméleteket. Egyre több megmagyarázhatatlan részlet kerül elő, egyre nagyobb a felfordulás a nyomozás körül, de akkor fordul át igazán őrületbe az egész, amikor egy zűrzavaros helyzetnek köszönhetően mind Porter, mind Bishop szabadlábon találja magát. A kissé zavart állapotban levő nyomozó mindent megtesz annak érdekében, hogy tisztára mossa magát és bebizonyítsa az igazát, azonban korábbi emlékezetkiesése miatt olyan információk maradnak homályban, amelyek kulcsfontosságúak lehetnek a nyomozás során.

A Négy Majom Gyilkos-trilógia befejező része, A hatodik éjszaka közvetlen folytatása az előzőnek, alig hat órával a második kötet befejezését követően veszi fel a történet fonalát. A két korábbi részhez hasonlóan itt is nagyon szűk időkeretben zajlanak az események, így a három kötet közel 1500 oldalnyi cselekménye szűk egy hétbe sűrítve játszódik – leszámítva a harmadik rész zárójeleneteit, amelyek fél évvel követik a központi sztori eseményeit, valamint az előző két kötetből is ismert naplórészleteket, amelyek a múltba engednek bepillantást. A szűk időkeret mellett a történetvezetés is az előző kötetekhez hasonló: rövid fejezetek váltogatják egymást, amelyek több személy szemszögéből követik a történéseket. Ez jelen kötetben nagyjából ugyanazt a négy személyt jelenti, mint a második kötetben: Poole-ügynököt, Sam Portert, valamint Nash és Clair nyomozókat. A négy, egyes szám harmadik személyben elbeszélt cselekményszálba ékelődik bele Anson Bishop egyes szám első személyű naplója. A cselekményszálak egymásba fonódása itt is egy pörgős sztorit eredményez, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy a szerző többnyire egy-egy izgalmasabb momentumnál szakítja meg a fejezeteket, és nem ritkán két-három másik közbeékelt fejezetet is el kell olvasni, amíg újra az adott nézőpontból folytatódnak az események. Nem túl eredeti trükk, de az esetek többségében működik, arra ugyanis nem nagyon lehet panasz, hogy ellaposodna, unalmassá válna a történet. Alapvetően nekem is más bajom van a regénnyel, sőt az egész trilógiával.

Egyrészt éppen a fent már említett összefonódások és hasonlóságok miatt A hatodik éjszakának aligha van meg az a létjogosultsága, hogy különönálló regényként tekintsünk rá. Az előző kötetek nélkül gyakorlatilag teljesen értelmetlen lenne elolvasni, hiszen az előzmények hiányában valószínűleg élvezhetetlen volna. Ugyanezt már a második kötet kapcsán is megfogalmaztam, és akkor azt is írtam, hogy a megválaszolatlan kérdések sokasága, illetve a nyitva hagyott cselekményszálak miatt a trilógia egészének megítéléséhez nagyban hozzájárul majd, hogy a szerző milyen válaszokkal szolgál a harmadik kötetben. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy ne értek volna össze a szálak és válaszok nélkül maradtunk volna, sőt – ami az egyik legfontosabb – fény derült az indítékokra is, mégis egészben tekintve a trilógiára, határozottan azt gondolom, hogy nem több, mint egyetlen, három részre darabolt, és a megírását, illetve a publikálását tekintve indokolatlanul elnyújtott és túlbonyolított sztori. A fő probléma pedig nem a három rész, hiszen a terjedelem miatt indokolható lehet a felosztás, hanem a kötetek között eltelt idő, ami elég sok volt ahhoz – számomra legalábbis –, hogy fontosnak tűnő részletek vesszenek homályba, ami ilyen feszített tempójú, és ennyire aprólékosan kidolgozott sztori esetében jelentősen ront az olvasmányélményen. Ami az első kötet végi szerzői megjegyzésből sejthető volt, az a harmadik kötet végére szinte egyértelművé vált: Barker fejében a legelején még nem volt ott a teljes cselekmény, hanem menet közben gyúrta, alakítgatta azzá, amivé lett.

A másik gondom az, hogy a hangulat és az izgalom érdekében Barker túl sok mindent beáldoz. Többek között a hitelességet: ha összességében tekintünk a három kötet hét napba sűrített cselekményére, egészen életszerűtlennek tűnik az egész. És bár egy fikciós műnél nyilván nem lehet elvárás, hogy minden a lehető leghihetőbb és leghitelesebb legyen, számomra ez ebben a formában már túl sok volt. A másik áldozatot a karakterek jelentik: jóllehet a szerző által alkalmazott történetvezetési mód miatt több előtérbe kerülő szereplő is van a regényben (és a trilógiában), igazából nagyon alaposan megrajzolt karakterek nincsenek. Ez érvényes Arthur Bishopra is, pedig az első kötet után benne (és talán még Sam Porterben) láttam fantáziát arra, hogy a trilógia végére egy egészen izgalmas karakterré – vagy szereplőpárossá – nője ki magát. Szerintem itt is félrecsúszott a dolog, mindketten beleszürkültek a történetbe.

A Négy Majom Gyilkos-trilógia összességében véve nem sikerült rosszul, ebből a műfajból ennél kevésbé élvezhető könyveket olvastam az elmúlt években, azonban az előzetes (illetve az első kötet elolvasása utáni) várakozásaimat nem váltotta be maradéktalanul. Lehetne dobálózni pozitív jelzőkkel is, hiszen alapjában véve sok minden megvan benne, ami egy jó bűnügyi regényhez és thrillerhez szükséges, mégis azt gondolom, hogy ennél kisebb terjedelemben, összeszedettebben, kevésbé hatásvadász módon sokkal nagyobbat ütött volna a sztori. Ehhez viszont az egész koncepciót kellett volna újragondolni, a három év – három könyv formátum nem volt a legelőnyösebb. J. D. Barkerben van potenciál, és ha lesz alkalmam rá, valószínűleg megpróbálkozom még vele, azt viszont szinte kizártnak tartom, hogy egy ilyen formában megírt, magát időközben trilógiává kinövő sztorit elolvassak tőle. Ezen a téren egyáltalán nem sikerült meggyőznie.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •