Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában (Jaffa, 2020)

Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában

Írta : Linda Boström Knausgård
Eredeti cím : Välkommen till Amerika
Eredeti kiadás : 2016
Magyar cím : Isten hozott Amerikában
Fordította : Papolczy Péter
Kiadó : Jaffa Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2020
Terjedelme (oldalszám) : 135
99
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Ellen tizenegy éves, és nem beszél. Úgy érzi, hogy a hangok, amelyeket kibocsájtana, a létét fenyegetnék, megsemmisülne, eltűnne a semmiben. De az is lehet, hogy újra élettel telne meg, és újra létezne, mert éppen a hallgatás teszi egyre inkább valótlanná őt. Maga sem tudja eldönteni. Azóta van ez így, amióta meghalt az édesapja, és meggyőződése szerint ő a felelős a haláláért. Azóta a hallgatása vaskos fallá szilárdult, amely körbeveszi őt és a körülötte élőket, az édesanyját és a bátyját is, és mindannyian a ki nem mondott szavak sűrű hálójában vergődnek, hol kissé meglazulva, hogy megszorulva. Pedig valamikor ők a fény családja voltak, és a fényt az anyjuk szolgáltatta, körülötte mindig telt és vidám volt a hangulat, és ragyogásából mindenkinek bőven jutott. Apjuk azonban idővel romlást és sötétséget hozott a családba, elvesztette önmagát és megbetegedett, majd meghalt. Halála azonban mély nyomot hagyott mindannyiukban, és Ellen úgy hiszi, hogy apja az Istenhez intézett imái miatt halt meg, így neki hallgatásba kell merülnie örökre. Csakhogy eléggé valószínűtlen, hogy le lehet élni egy életet teljes hallgatásban, a külvilágból érkező ingerekre való válaszok nélkül. Ráadásul a család így, ebben a közegben kezdi elveszíteni a körvonalait. A kérdés az, hogy van-e olyan pont, ahonnan már nincs visszaút, és ha van, akkor ők hárman megtalálják-e az egymáshoz vezető utat, mielőtt odaérnek?


Az író és költő, Linda Boström Knausgård egy tizenegy éves kislányról ír, monológszerű történetbe ágyazva annak érzéseit és gondolatait, meglehetősen erős és kemény hangvételben. Ez a kislány ugyanis már az első oldalakon, szinte felnőttes rálátással közli, hogy bizony ő (és Isten) ölte meg az apját, ugyanis azért imádkozott, hogy az haljon meg, és ez bekövetkezett. Az író döbbenetes módon mutatja meg, hogy hogyan válik egyre mélyebb belső folyamattá a bűntudat (vagy valami más?) által vezérelt, választott némaság, és azt is, hogy ebben mekkora erő rejlik. A kis Ellen ebben a maga választotta némaságban ellenőrzést gyakorol ugyan a saját szavai és hangja felett, de közben retteg a bátyja időnként kegyetlen és elutasító viselkedésétől, és sóvárogva vágyakozik az anyja szeretetére és közelségére. Hogy megtarthassa magának tett, meg nem nevezett fogadalmát, el kell határolódnia az anyjától, és talán ez nehezebb számára, mint az apja halála felett érzett, szintén meg nem nevezett bűntudata. Időnként meglepően érett és pontosan megfogalmazott érzelmi állapotokról beszél, azonban nem tudjuk meg a regényből, hogy az apjának milyen betegsége volt, és miért halt meg. Ahogyan azt sem, hogy az apa milyen módon bántotta a családot, hogy ennek következményeként a lánya a legjobb megoldásként a halált látta. Ez a gyermeki lélek hiteles bemutatásának a próbája, ugyanis egy tizenegy éves gyermek még nem képes arra, hogy a (feltehetően) pszichés kórképeket megnevezze.

Az apa halála megkönnyebbülést és felszabadulást hoz számukra, ugyanakkor azonnali némaságot Ellen számára. Ebben a némaságban ugyanakkor egyre jobban bekúszik az apa képe, aki végső soron egy boldog emlékű gyermekkor főszereplője, és akivel aztán történik valami, és egyedül hal meg. Ezzel egy időben egyre inkább az az érzésünk, hogy az anya nem lázad a kialakult helyzet miatt, inkább úgy dönt, hogy ragaszkodik a régen idillinek hitt, tökéletes családi képhez, és továbbra is feltétel nélkül szereti a gyerekeit.

A történet kibontása könnyedén siklik, bár ide-oda ugrálva az időben, mégis teljesen következetesen és szinte észrevétlenül építi fel a regény vázát. Valahogy az az érzés kerített hatalmába olvasás közben, hogy ebben a regényben minden olyan magától értetődő, megmagyarázható, ésszerű, még akkor is, ha olykor drámai és kegyetlen helyzeteket tár fel. Nincs élesen körvonalazva a múlt és a jelen, sőt, az sem teljesen világos, hogy hol van a határ az élők és a holtak világa között, mégis valahogy egyértelmű, hogy mi történik. Apró mozzanatokból, utalásokból, jelenetekből és szeretetből vagy az utána való vágyból áll össze az egész történet, amelyben valahogy egy kicsit mindenkivel együtt lehet érezni. A regény befejezése igazi csavar: azért, mert nincs benne semmi csavar, és egyáltalán nem megfogható. Nem igazán lehet megragadni, hogy hová jut el az egész, hogy sikerül-e a „fény családjának” újra szeretni és szabadnak lenni, megbocsátani – bár ez utóbbi nem merül fel központi témaként, mégis érezhetően jelen van. És mégis zseniális, borzongató, mély, felkavaró, és ugye, tulajdonképpen nem befejezett. Ahogy az ilyen életszerű történetekkel a valóságban is lenni szokott: folyamatok, nem pedig lezárt történetek.Linda Boström Knausgård olyan könnyedén viszi a történetet és az írás folyamát, hogy felmerül a gyanú, műve nem teljesen fikció. A könyv fülszövegében tett utalás felkeltette a figyelmemet, és mint kiderült, a szerző valóban nem teljesen érintetlen a történet kapcsán. Saját bevallása szerint a regényben fellelhető átélések a saját életében is nagyrészt megtörténtek, mégsem tekinti a regényt önéletrajznak. Az édesapjával való kapcsolata mindenképp visszaköszön a regény lapjain, ekkor már sejtjük az apa betegségét és a tizenegy éves Ellen koraérett, belső vívódásainak okát is. Az Isten hozott Amerikában a szerző második regénye, amelyet a legrangosabb svéd irodalmi díjra, az August-díjra jelölték – nem érdemtelenül. Megszakítások nélküli, egyszerű, sokrétű és rendkívül mély pszichés érintettségű mű, amely biztosan a legjobbak közé sorolható.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •