Az Elveszett gyerekek archívuma a mexikói születésű Valeria Luiselli ötödik regénye, és az első, amelyet angolul írt. A részben önéletrajzi ihletésű regény 2020-ban Folio-díjat kapott, és a 2019-es év egyik legjobb könyvének nevezte a The New York Times, a The Guardian, az Entertainment Weekly és a National Public Radio is. Egyrészről a 2019-es migrációs válság ihlette, de hiba lenne ennek mentén kategorizálni. A könyv nagyon összetett, és valószínűleg a sokadik újraolvasásra is képes lenne valami újszerűt nyújtani. Egyszerre érinti a migrációs krízist, egy házaspár válságát, az amerikai társadalom bevándorlók és őslakosok iránti közönyét, és tartalmazza egy útiregény fontosabb vonásait is, meglehetősen érzékletes képet festve napjaink vidéki Amerikájáról.
A történetről dióhéjban: egy házaspár két gyerekkel New Yorkból Arizona felé utazik autóval. Mindkettőnek ez a második házassága: a fiút a férfi hozta az előző kapcsolatából, a lányt a nő. Mindkét felnőtt egy-egy hangdokumentáción vagy hangprojekten dolgozik, bár maguk sem tudják meghatározni, pontosan mi is a munkájuk: rádiósok, dokumentaristák vagy dokumentumosok? A férfi az apacsokról szóló kutatásához akar anyagot gyűjteni, a nő a mexikói-amerikai határon illegálisan átkelő gyerekek sorsát és történetét szeretné dokumentálni. Az útjuk során átutaznak korunk Amerikáján, panziókban és bérelhető házikókban szállnak meg. Miközben a gyerekeket igyekeznek egyszerre szórakoztatni és oktatni (az apa a régi amerikai délnyugatról, a csirikava apacsokról és törzsi vezetőjükről, Geronimóról mesél nekik), a felnőttek egymáshoz szinte egyáltalán nem szólnak, és idővel ez a kettejük közötti csend egyre nyilvánvalóbbá teszi a közöttük lévő szakadékot. A gyerekeknek is feltűnik, még ha nem is direkt módon, és ez a néma konfliktus nem várt következményekkel járó döntésre készteti a tízéves fiút meg az ötéves lányt.
A szerző a könyvet négy részre tagolta. Az egyes részeket több, címmel ellátott fejezetre osztotta, és ezek a fejezetek is további kisebb részekből állnak össze. Ez utóbbi szerkezeti egységeket csak egy-egy, bekezdések közé ékelt rövid cím választja el egymástól, és egy ilyen kis epizód helyenként tényleg csak pár bekezdésnyi. A címek néhol nagyon találóan tükrözik a jelenet tartalmát, máshol nehéz kitalálni, hogy mire gondolt a szerző – de mindennek a második, Újrajátszás című részben lesz jelentősége, amikor a jelenetek nem, de a címek ismételni kezdik magukat, és változik a narrátor is. Az első rész újra felbukkanó címei miatt ez egy kicsit olyan, mintha a történetet újrajátszanánk egy másik szemszögből, de annyira más a narrátor hangja, hogy nincs szó igazi ismétlésről, inkább a “visszhang” a találó kifejezés rá.
Az első részt a nő meséli egyes szám első személyben, és jelen időben, a múltbéli eseményekre értelemszerűen múlt időben reflektálva. A második részt a fiú meséli, szintén egyes szám első személyben, és végig a lányhoz szól, bár a narráció nézőpontja itt egy visszatekintő szem, a szerző múlt időt használ. Ez a rész egy kicsit olyan, mintha egy diktafonra felmondott szöveg átiratát olvasnánk. A harmadik részben vegyül a narráció: újra a nő hangja, aztán egy regénybeli regény sorai, végül a fiú követik egymást. A negyedik, legrövidebb részben csak a fiú mesél, ugyanabban a stílusban, mint korábban: a lányhoz beszél.
A nyitás nagyszerű, a nő egészen kötetlenül kezd mesélni magáról, a családjáról, a férjével közös munkájukról, az összeköltözésről – és ezzel szinte észrevétlenül dimenzióba helyezi a karaktereit. Noha az autóban nem beszélnek egymással, a múltbéli eseményekből, meg abból, ahogyan az adott szituációkra reagálnak, két intelligens, szerethető ember alakja rajzolódik ki. A férfi alakja kissé elmosódik a többiek árnyékában, de ez leginkább annak tudható be, hogy ő nem kapott narrátori szerepet. Bizonyos értelemben különleges emberek (nem éppen mindennapi érdeklődési tárggyal, mesterséggel, foglalkozással), de a gondjaik, a gondolataik, a rutinszerű tennivalóik nagyon is életszerűek és ismerősek. A gördülékeny stílus mindvégig megmarad, amíg a nő a narrátor, ettől lesz az egész könyv lebilincselő. A hangnem viszont változik a narrátor váltásával: amikor a fiú mesél, mesterkélten éretlenné válik, és megint csak más, amikor a regénybeli regényre kerül a sor. (A fiktív regény Az elveszett gyerekek elégiái címet viseli, a család viszi magával az utazás során, és előbb a nő olvas belőle, aztán a tízéves fiú is. Egy maréknyi gyerek gyötrelmes útját kíséri végig a Bestián, amint valahonnan délről – feltehetően Mexikóból – igyekeznek az Egyesült Államok felé egy bizonyos “felügyelő” kíséretében.)
A regényt látványosan végigkíséri két fontos elem: a névtelenség és a hang. A szereplők nevére nem derül fény, a férj a gyerekek számára Pa vagy Papa, a nő pedig Ma/Mama. Egy adott ponton a gyerekek (akikre a nő egyszerűen csak mint a fiú és a lány hivatkozik) egy játék során nevet választanak maguknak, így lesz onnantól a fiú Tom őrnagy, a lány pedig Memphis – de ezek nem a valódi neveik. Ezeket leszámítva teljes névtelenségbe burkolóznak – és ez valószínűleg nem véletlen. Éppen olyan névtelenek, mint a sivatagban eltévedt és végül elveszettnek elkönyvelt menekült gyerekek, akiknek majd csak a ruháit és csontjait találják meg a járőrök. Éppen olyan névtelenek, mint azok az apacsok (vagy bármely észak-amerikai őslakosok), akiket leigáztak, foglyul ejtettek, méltóságuktól megfosztottak a hódítók.
Nem lehet nem észrevenni, hogy napjaink migrációs válságának áldozatai, az illegálisan érkező gyerekek bevándorlóként éppen azon a területen (Arizonában, Texasban, Új-Mexikóban) szembesülnek a befogadó ország mostoha hozzáállásával, ahol pár száz éve a telepesek az őslakosokat kezelték másodrendűként. A történelem ismétli önmagát, de a szerepek némiképp felcserélődtek.
A regény egy másik fontos motívuma a hang. A szereplők a foglalkozásukból adódóan mindig figyelnek a hangra, a nő narrációjából is árad az az elhivatottság, amivel a bennünket, embereket körülvevő hangok rögzítése, vagy egyszerűen csak a meghallása iránt tanúsít. A munkájuk szinte összefonódik a mindennapjaikkal. A férj például zajokat és hangokat vesz fel, amelyeket aztán a montázs során esetenként kommentárral lát el; vagy csak felvesz bármit, ami szembejön, és lehet, hogy narráció nélkül hagyja, pusztán „a környezet és a hangok kollázsa lesz, és mind a maga történetét meséli el, ahelyett hogy egyetlen hang erőltetné egybe az egészet.” Mindketten fontosnak tartják ezt a fajta dokumentálást. Úgy vélik, hogy “a hangok rögzítése […] a kép filmezésével ellentétben, az emberi lélek mélyebb, mindig láthatatlan rétegéhez ad utat” (48.), és ez egy olyan szemlélet, amely bennem, mint olvasóban egy különös érzékelést ébresztett fel. Ha a szereplők ilyesformán érzékenyek a körülöttük lévő hangokra, az olvasó egy idő után akaratlanul is észrevesz bizonyos hangokat, anélkül hogy azokat a szöveg különösebben kihangsúlyozná. Olvasás közben arra leszünk figyelmesek, hogy odafigyelünk a cselekményt követő zajokra, és szinte halljuk az ajtó csukódását, a széthajtogatott térkép zörgését, a rovarzümmögést, az eső hangját a bádogtetőn.
A regényt jellemző intertextualitás hasonló rétegeket hivatott létrehozni; ezekről a szerző a könyv végén, a forrásokról szóló jegyzeteiben ír. Az “Elveszett gyerekek archívuma […] különféle szövegek és más, nem szöveges források dialógusának eredménye”, de a regényben “a különféle – textuális, zenei, vizuális vagy audiovizuális – forrásokra való hivatkozások nem lapszéli jegyzetek csupán, sem a történetet díszítő dekorációk, hanem sorok közötti jelzésként funkcionálnak, és arra mutatnak rá, hányféle hangon beszélget a könyv a múlttal.” (509.) A szöveg effajta megalkotása nagyon széles látókörű embert sejtet a folyamat mögött, aki hatalmas tudástárral rendelkezik. Attól tartok azonban, hogy ahhoz, hogy észrevegyük a hangokat, amelyeken “a könyv a múlttal beszélget”, nem elég ismerni a használt forrásokat, fel is kellene ismerjük azokat abból, ahogyan a szerző utal rájuk. Véleményem szerint ez bizonyos szövegrészek, gondolatok esetében lehetetlen, annyira burkoltan, esetenként annyira elvontan céloz rájuk a szerző. Önmagában nem feltétlenül zavaró, a kötet végén olvasható jegyzetek tükrében viszont igen. Kicsit olyan, mintha az előadóművész a performanszt követően elmagyarázná, hogy nem egészen arra gondolt, mint amire mi, nézők, és hogy nem az alkalmas pillanatokban sírtunk, nevettünk vagy tapsoltunk.
Luiselli több témát érint a regényében, és mindegyikről húsbavágóan őszintén ír, de nem mindent fejt ki elég érthetően. A házastársi kapcsolatról, amelyről a főszereplők azt hitték, hogy az abszolút közösség és minden határ lerombolásának formája, ahelyett, hogy úgy fogták volna fel, “mint két ember közötti egyezséget, akik hajlandók egymás magányának őrévé válni” (36), például nem derül ki, hogy miért futott zátonyra. Őszintén beszél a migrációs krízisről, az illegális bevándorlókról, akik
nem az Amerikai Álmot keresik, hanem a mindennapos rémálomból keresnek kiutat.
(A szerzőnek van tapasztalata e téren, New Yorkban önkéntes fordítóként dolgozott olyan bíróságokon, ahol migránsok kérelmeit bírálták el.) Ez utóbbi témát nagyon elrejtette a sorok között. A bibliográfiában arról ír, hogy a regénybeli regény egyes részei “olyan irodalmi művek allúzióinak sorozatából épültek, amelyek átkelésről, utazásról, migrációról stb. szólnak” (510), és úgy véli, “nem szükséges, hogy az allúzió evidens legyen.” Ezzel viszont az utalásokat olyan mértékben rejti el, hogy az olvasó helyenként egyszerűen nem is veszi észre azokat.
Luiselli intelligens ember és remek író, de a regénye mondanivalója elveszik vagy élét veszti a rengeteg homályos, burkolt irodalmi, zenei és vizuális utalás között. Gyanítom, hogy van egy szűk réteg, amely a legtöbb allúziót felismeri, a többiek viszont vegyes érzésekkel fogják letenni az Elveszett gyerekek archívumát: jó könyv, de nem azt nyújtja, amit ígér. Benne van az a plusz, de a szerző nagyon mélyen elrejtette.