Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Írta : Lily Brooks-Dalton
Eredeti cím : Good Morning, Midnight
Eredeti kiadás : 2016
Magyar cím : Az éjféli égbolt
Fordította : Farkas Veronika
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2020
Terjedelme (oldalszám) : 233
75
Vidd hírét!
  •  
  •  

Augustine egy sarkvidéki kutatóbázison tartózkodik, amikor egy közelgő, meg nem nevezett esemény miatt a katonaság mindenkit evakuál az állomásról. Az öreg asztronómus nem hajlandó a többiekkel menni, inkább ott marad a bázison. Az evakuálás után nem sokkal az egyik hálóteremben egy rejtélyes gyermekre bukkan, akit feltehetően a tudósok valamelyike felejtett ott a nagy kavarodásban. Röviddel ezt követően arra is rádöbben, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak, megszakadt a kapcsolat a sarkvidéki bázis és a bolygó többi része között. Augustine magára maradt a gyermekkel a zord vidéken, és fogalma sincs, hogy mi történt a Földön, mi volt az a közelgő katasztrófa, ami miatt az evakuálást elrendelték, s feltehetően ami miatt most síri csend van az éterben.


Mindeközben egy űrhajó közelít a Föld felé. Az Aether, hatfős legénységgel a fedélzetén a Jupitertől repül hazafelé. Ők az első űrhajósok, akik ilyen messzire merészkedtek az űrbe. Amikor Sullivan, a kommunikációs tiszt közli a csapattal, hogy megszakadt a kapcsolat a Küldetésirányítással, meg úgy általában a Földdel, rájönnek, hogy egy olyan helyzet állt elő, amiről nem esett szó a kiképzés alatt. Nincs más lehetőségük, mint folytatni az utat a Föld felé, és reménykedni, hogy sikerül újra rádiós kapcsolatot teremteni.

A két cselekményszál fejezetenként váltja egymást. Az egyik Augustine (és a kislány) mindennapjait követi: az idős csillagvizsgáló egy betegséggel küzd, közben folyton próbál elcsípni valami kósza rádiójelet az éterben, aztán nem kis viszontagságok közepette átköltöznek egy távolabbi, tóparti meteorológiai állomásra, ahol jobbak a kommunikációs eszközök, és több a tartalék élelmiszer. A másik vonalon az űrhajó legénysége a főszereplő, azon belül is Sullivan. A kis számú csapat útja egyszerre unalmas és kihívásokkal teli. A hónapokig tartó utazás egy relatív szűk, zárt térben leginkább mentális megpróbáltatást jelent, de külső tényezők is akadnak, amelyek fejtörést okoznak az asztronautáknak.

Lily Brooks-Dalton fontos kérdésekre keresi a választ a regényében: mi az élet értelme? Mi éli túl a világvégét? Mire számíthatunk a végén? Mindvégig ügyesen elkerüli azt a kérdést, hogy mi történt a Földön. Ez a meg nem nevezett katasztrófa adja meg az alaphangot, a fülszöveg is említi; nem lehet úgy a regényről beszélni, hogy az eseményt kikerüljük, mégis: a szerző eléri, hogy összességében ne az foglalkoztasson, ne legyen túl nagy jelentősége. Az ismeretlen katasztrófa, amelynek következtében elnémult a Föld, izolálta ugyan Augustine Lofthouse-t, és hasonlóképpen Sullivant meg a társait odakint az űrben, de a flasbackekből, a múltbéli események felelevenítése során kiderül, hogy Augie saját magát izolálta, már évekkel ezelőtt. Az idős asztronómust egész életében csak a csillagok érdekelték, csak az eget tanulmányozta, és nem volt képes vagy hajlandó senkivel tartós, mély kapcsolatot építeni, ám most, élete alkonyán rádöbben, hogy mit mulasztott, s hogy a végső számadásnál mi számít igazán. A kis Iris olyan érzéseket ébreszt fel benne, amelyeket soha nem tapasztalt meg, s amelyeket élete során szándékosan fojtott el magában: egy másik emberi lény iránt érzett határtalan szeretet, aggódás és féltés, és az, hogy ne a saját boldogsága legyen a legfontosabb. Hogy pontosan ki a kis Iris, mi a szerepe a történetben, és hogy a két cselekményszál miként fonódik egymásba, csak a legvégén derül ki, de erről nem beszélhetek. Ahhoz el kell olvasni a könyvet.

A könyv egyik nagy erőssége a központi karakter kellene legyen, de én éppen Augustine-t éreztem a regény gyenge pontjának. A végén átjön mindaz, amit az idős asztronómus megél és átérez, de nem elég hiteles. Nem hiteles, mert az egész figura tele van megmagyarázhatatlan ellentmondásokkal, és hiányoznak azok a részek, amelyek az ellentmondásokat feloldanák. Állítólag csak a csillagok érdeklik, folyton az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét – de sosem derül ki, hogy pontosan mi a munkája. Már kisfiú korában “jobban ismerte a rádióhullámokat, mint a saját testét”, drótokból, csavarokból és félvezető diódákból barkácsolt, vákuumcsöves és tranzisztoros rádiókat, hatalmas antennákat épített. A diplomaszerzés után a publikációit a legjobb folyóiratok tették közzé, bekerült a Time magazin “fiatal tudósok” különszámába, minden obszervatórium azt akarta, hogy náluk végezze a kutatásait, minden egyetem azt szerette volna, hogy náluk tanítson, a munkája kapcsán zseninek nevezték. Ezekre csak röviden tér ki a szerző, és sohasem részletezi a munkáját, de elég ahhoz, hogy megértsük: ettől van az, hogy Augie bizonyos értelemben emberkerülő, magába forduló, aszociális alkat, akit egész életében csak a tudomány érdekelt, és aki vállalja, hogy egymaga marad a sarkvidéki kutatóbázison, amikor egy közelgő katasztrófára hivatkozva mindenkit evakuálnak onnan. Még az is belefér a képbe, hogy fiatalon teherbe ejtett egy nőt, akitől azt kérte, hogy vetesse el a magzatot, és akivel szétváltak az útjaik mert különbözött az életről alkotott elképzelésük. Azt viszont már sehogy sem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen zárkózott, emberkerülő, csak a tudománynak élő, magányos farkas típus hogyan udvarolt fiatal korában csinos lányoknak a bárokban, váltogatta a nőket, mint más az alsónadrágját, élvezte “a testek változatosságát, a különböző melleket, hasakat és lábakat, amikor kikapcsolódásra vágyott.” A kettő megfér egymás mellett, szó se róla: a tudomány iránt megszállottan rajongó ember is lehet szívtipró szoknyavadász, és a magánéletében lehet kicsapongó és felelőtlen, de hányoltam azokat a jeleneteket, amelyek megmagyaráznák, hogy egy szoknyapecér miként marad mégiscsak magányos öregkorára.

Augustine jellemrajzában sok a fehér folt. A tudományos sikereit össze tudta foglalni a szerző körülbelül két-három oldalnyi bekezdésben, de ezekből semmi konkrétum nem derül ki az asztronómus tényleges munkájáról. Ugyanakkor a magánéleti ügyeit lerendezte pár mondattal, és ezek nem sokat mondanak Augustine-ról, a nőcsábász férfiról. A miértet kerestem a könyvben (miért döntött úgy Augie, hogy nem vállal tartós kapcsolatot? miért volt vonzóbb számára a csillagászat?), de nem találtam. A hogyanra kerestem a választ (hogyan zajlott le Augustine-ban az a folyamat, amikor úgy döntött, hogy arra kéri a nőt, vetesse el a magzatot?), de nem láttam meg. Augustine élete alkonyán, amikor már senki nem válaszol a rádióüzeneteire, rádöbben, hogy mit mulasztott el – de nem tudjuk meg, hogy miért döntött úgy korábban, hogy elmulasztja. Én szerettem volna tudni a választ.

Sullivan alakja számomra sokkal hihetőbb. Őt is kísérti a múltja. Óriási áldozatokat hozott, amikor csatlakozott az űrprogramhoz: egy családot hagyott hátra, egy kislányt és egy ex-férjet. Noha mostanra megbékélt a gondolattal, időnként még kínozza a bűntudat. Bár úgy éreztem, hogy a karaktere nem kapott kellő mélységet (a múltbéli események kissé elnagyoltak, az érzései és a belső vívódásai az ő esetében sem kapnak elég hangsúlyt), Sullivan alakja összességében rendben van. A legénység többi tagjai viszont megmaradnak statisztáknak, nem sokat tudunk meg róluk, nem is fontosak a történet szempontjából.

Az pozitívum, hogy egyáltalán nem foglalkozik a Földet elnémító, meg nem nevezett eseménnyel, és hogy ezáltal Az éjféli égbolt nem egy disztópikus sci-fi. Így a lényeg azokon a lelki folyamatokon van, amelyek a főszereplőkben mennek végbe, amikor (vélhetően!) karnyújtásnyi közelségbe kerül a földi lét vége. Ezen a ponton a szerző jól vizsgázik hangulatteremtésből is. Az űrhajó légkörét fásultság, ingerültség, szellemi kimerültség jellemzi, bár a veszélyhelyzet elhárítása összekapja a társaságot, egy rövid időre újra megélénkül mindenki, hajtja őket a tettvágy. Ezek a hangulatváltozások jól érzékelhetőek. Nálam nem mentették meg a regényt, de miattuk elhiszem, hogy több is van Brooks-Dalton vénájában. A könyv üde színfoltjai Brooks-Dalton tájleírásai: a sarki fény által beborított táj, a tópart, ahogyan beköszönt a tavasz.

A szerző: Lily Brooks-Dalton

A regény alapján George Clooney rendezett filmet, amely a Netflix műsorán látható. Az adaptáció pár jelenettel eltér az eredetitől, és a befejezése is más. Jelen sorok írásakor az IMDb-n csupán 5.6-os közel hetvenezer értékelés alapján; szerény véleményem szerint a film igazából ennyit sem érdemel. Az Agave Könyvek a regényt pazar borítóval és filmes borítóvédővel adta ki.


Vidd hírét!
  •  
  •