Apák könyve 20 avagy Válasz Vámos Miklósnak.
„De jönnek persze a fiatalabb nemzedékek, egymás sarkára taposva, mindig is jőni fognak. Nekik vajon mit mond, hogyan hat rájuk [a regény]? Költői kérdés.” – írja Vámos Miklós az Apák könyve jubileumi kiadásának utószavában. Bár definíciója szerint a költői kérdés retorikai eszköz, melynek csak a formája kérdés, de választ nem igényel, én mégis hadd válaszoljak. Hadd mondjam el, tisztelt Uram, hogy minden kételye ellenére ott a helye a „huszadik századi magyar próza kiemelkedő alkotásai” között Móricz, Kosztolányi, Krúdy mellett. És akár „Márquez elveszett kisöccsének” aposztrofálta, akár Arthur Koestlerrel, Kertész Imrével vagy Esterházy Péterrel párhuzamosan emlegette a korabeli amerikai kritika, minden esetben igaza volt. Sokféle szerepemben mondom ezt: mint tanár, mint olvasó, mint recenzor.
„A huszadik században a szépirodalom elkezdett arról szólni, hogy az élet milyen nehéz. (Igaz.) A huszonegyedikben tovább ment: az élet egyenesen kibírhatatlan. (Igaz.)” – ragadom ki ugyanebből az utószóból, a Jubileumi morfondírból. És hozzáteszem, a kortárs irodalomnak a „lét elviselhetetlen könnyűsége” mellett kedvelt témája az idő: az Apák könyve pedig az időkezelés terén egyszerűen verhetetlen. Ezért én az idő kérdése mentén ragadnám meg ezt a regényt, magamnak is így fogalmaztam meg szépségeit, mélységeit.
Vámos Miklós varázslatosan játszik az idő minden aspektusával: történelmi és mitikus idő, lineáris és ciklikus idő, objektív és szubjektív idő, a percek, órák és napok, a holdfázisok, évszakok és zodiákusok mind sajátos szövedéket alkotnak tizenkét generáció háromszáz éven át ívelő történetében. A történelmi időt tekintve 1705-ben Szent György havában, vagyis áprilisban, csillagjegyek szerint a Kos havában kezdődik az elbeszélés. És hogy teljes legyen a harmónia, egy Kos nevű faluban. Az apák sorának és ezzel a Csillag (Stern) család történetének elindítója egy Kornél nevű kisfiú, aki a Rákóczi-szabadságharc vészterhes idején árván marad, és súlyos seblázában, élet-halál mezsgyéjén lebegve fedezi fel különleges tudását: a múltba és jövőbe látás képességét. A Csillag (Stern) család ura lesz az időnek. Ura, amikor megpróbálja meghatározni, megfogalmazni és keretek közé szorítani. Ennek két eszköze van: egy kalendáriumszerű családi napló, az Apák könyve és egy zsebóra. Az óra az idő mérésének, megszelídítésének, szabályok közé kényszerítésének eszköze. És hogy teljes legyen a harmónia, ez az óra tojás alakú: a teljesség, az élet, az univerzum jelképeként. Ez a tudás veszik el, amikor Csillag Nándor megsemmisíti az órát, illetve Csillag Balázs elégeti a többkötetesre duzzadt Apák könyvét. Az utolsó három generáció már nem ura az időnek: Vilmos és Henryk csak vakon tapogatózik múltban és jelenben egyaránt, Konrád pedig kisgyerek a regény befejezésekor. Viszont vele visszatér az idő a kezdetekhez: Konrád szintén a Kos jegyében született, akárcsak őse, és már kiskorában nyilvánvaló, hogy ura az időnek. Új kezdet vagy vég? Nézőpont kérdése. A mitikus idő a körforgásban, a ciklikusságban jelenik meg: minden apává válandó elsőszülött fiú sorsa más, motívumaiban mégis hasonló.
És az olvasó itt tud csatlakozni: az önismeret, az útkeresés késztetése; a megértés kényszere; a család, a közösség fontossága és ereje; világháborúk és holokauszt; tehetség és annak elpazarlása, illetve hiánya; kivándorlás és hazatérés.
Bár a családtörténet háromszáz évet ölel fel, és végigköveti a magyar történelem állomásait, mintha egy univerzum-méretű esztendő forogna le a könyv lapjain tavasztól a következő tavaszig: a születés-fejlődés-hanyatlás-halál-újjászületés körforgását követve. Ezt csodálatos lírai hangú természetleírások vezetik be a fejezetek elején, melyek felemelik és beemelik a lelket ebbe a sokrétű időutazásba. Nagyon-nagyon tetszettek és nagyon sokat tesznek hozzá az alkotás értékéhez.
Valahol a regény közepén ismeri fel az egyik Csillag (Stern), hogy a főszereplő férfiak egymás utáni csillagjegyekben születtek. Azt már csak hozzáolvastam valahol, hogy a nevek párhuzamban vannak ezekkel a csillagképekkel: Kornél (Kos), Bálint (Bika), István (Ikrek), Richard (Rák), Otto (Oroszlán), Szilárd (Szűz), Mendel (Mérleg), Sándor (Skorpió), Nándor (Nyilas), Balázs (Bak), Vilmos (Vízöntő), Henryk (Halak) és a saga vége (vagy újrakezdése?) Konrád, aki Kos jegyű. Ez a megállapítás csak megerősített abban a hitben, hogy ebben a regényben semmi sem véletlen… a szó legtudatosabb értelmében: itt minden mindennel összefügg, minden olvasás egy új értelmezési lehetőség és mindenek kulcsa az Idő. Nem fér be e recenzió keretei közé, de érdemes lenne megvizsgálni, hogyan változik és tér vissza ciklikusan a zenei tehetség, a matematikai tehetség, a rabság motívuma; milyen nőtípusokat rendel az író az egyes férfiszereplők mellé, stb.
És kiegészítője lett a regény nyelvi zsenialitásának: a nyelv, melynek problematikája előkerült például a regény fordításának kapcsán is; a nyelv, mely eszköz és nyűg is egyben; a nyelv, amelyet szintén az idő szolgálatába állítva éltem meg a mű olvasásakor. A nyelv, amely paradox módon nem együtt öregedik az idővel, hanem ellenében fiatalodik. Mert a regény nyelvezete egy nagyon régies nyelvhasználatból, egy 18. századi állapotból észrevétlenül megy át a mai nyelvváltozatokba, finoman támasztva alá a cselekményt, jellemzést és átélést. És most már nemcsak arra vagyok büszke, hogy a magyar nyelv egyike azon keveseknek, amely megengedi az időmértékes verselést, hanem arra is, hogy volt egy egyedi folyamat nemzetünk életében, a nyelvújítás. És bár sajnálom azokat, akik sosem fogják tudni teljesen megérteni Petőfi lángolását vagy Arany borongását, de ez titkok tudójává, értékek őrzőjévé is tesz.
Keresem azt a képet, metaforát, amely megmutatná a regény szerkezeti jellegzetességét: de azt hiszem itt igazán helytálló a “történetek láncolata” kifejezés. Nem tudom, láttak-e olyan kézműves táskapántot, amelynek alapja egy lánc és hosszan van húzva a láncszemeken egy, a táskával azonos színű szál… Hát ilyen az Apák könyve. A fejezetek eleje és vége nemcsak összefonódik, hanem láncszerűen kapcsolódik szerves összefüggésben, és a fejezetek közt végigkanyarog a csodaszép leírássorozat. Letehetetlenné teszi a regényt.
Még sok minden kering bennem, de hadd fejezzem be úgy, ahogy elkezdtem, Vámos Miklóst parafrazálva:
Apák könyve 20 avagy Válasz Vámos Miklósnak.
Az ember összetalálkozik egy könyvvel, ami húsz éves. Illetve harminc. És odaül a számítógép elé, de nem, nem keres rá. Azt gondolja: ez a regény a 20. századi magyar próza kiemelkedő alkotása, és hogy mind a régi, mind a mai dicséretek helytállóak. Hogy mint a jó bor, idővel csak nemesedik. Hogy a kutatással töltött hét esztendő minden egyes perce megérte, hogy az alkotási folyamat minden egyes billentyűleütése megérte. Hogy Esterházy Péter és ön, tisztelt Miklós, nagyon is megférnek ugyanazon a polcon. Szemmagasságban. Hogy a reménysugár bizonyossága bejött és „talán picit jobb lesz a… ööö… minden. (Igaz?)” Igaz. Beléptem és bárkinek bármikor befizetek.