A jó bornak nem kell cégér – tartja a közmondás. Mint ahogyan Matthew McConaughey Oscar- és Golden Globe-díjas színész könyvének sem. Már az, hogy az eredeti nyelven 2020-ban megjelent kiadás után ugyanabban az évben lefordították magyarra (is), borítékolta, hogy sikerkönyvnek várják.
A könyvnek már a borítója megfogott: egy olyan McConaughey-arc van rajta, ami emberi, ami hétköznapi, önazonos. Ami miatt úgy gondoltam, hogy ez nem egy reklám, nem újabb bőr lehúzása újabb összegekért egy menő hollywoodi sztárról. Meg akartam ismerni azt a férfit. Matthew McConaughey-t én is a romantikus komédiáiból ismerem (kövezzenek meg a „tökös” csajok és a belevaló férfiak, de utálom az erőszakot, a vért – kivétel, ha a saját gyerekeimen látom, mert akkor nincs mese, tenni kell), mindig is szerettem az általa megformált, kicsit karcos, szívdöglesztő mosolyú, de nem selyemfiú típusú karaktereit. Mennyire meglepődtem, amikor egy teljesen más habitusú embert ismertem meg a memoárjából. Amikor arról olvastam, mennyit küzdött és milyen komoly áldozatokat vállalt azért, hogy kitörhessen a „vígjátékpasi”, a „Romkom McConaughey” skatulyájából. Ez a pasi olyan nagyon amerikai, életvitele és gondolkodásmódja olyan távol áll tőlem, kelet-európai közalkalmazottól, mint Makó Jeruzsálemtől, mégis annyira hiteles: útkeresése, karrierépítése, az önismereti kísérletei, a párkapcsolathoz és családhoz való viszonyulása.
A Zöldlámpa egyszerre könnyű és nehéz olvasmány. Könnyű, mert nagyon jól ki van találva a grafikája, szerkesztése: a színész gyerekkorától napjainkig mutatja be életét, teletűzdelve gondolataival, elmélkedéseivel, saját aforizmáival és verseivel. Humoros és életszagú. Mindezt változatos betűkarakterekkel, grafikai eszközökkel és színekkel valósítja meg, így könnyen követhető, visszaforgatható olvasmány. Meg lehet állni, elgondolkodni, emészteni, visszajátszani magunkban, engedni a „na-álljunk-csak-meg-egy-picit-hogy-is-van-ez”-érzésnek. Ugyanakkor nehéz könyv is, a szó legjobb értelmében: mert meg kell állni, elgondolkodni, emészteni, visszajátszani magunkban. Mert olyan dolgokról, olyan értékekről beszél McConaughey, amelyek – ne legyünk előítéletesek, ne mutogassunk ujjal Hollywoodra – számunkra is kemény önismereti, önnevelési munkával érhetőek el és főleg tarthatóak meg. És idézem itt a szerző 1992-ből származó listáját: „10 cél az életben: 1. apa lenni, 2. találni és megtartani a nekem való nőt, 3. megőrizni a kapcsolatomat Istennel, 4. keresni a legjobb énemet, 5. egoista utilitarista lenni, 6. többet kockáztatni, 7. közel maradni anyámhoz és a családomhoz, 8. megnyerni a legjobb színésznek járó Oscar-díjat, 9. visszanézni és élvezni a látványt, 10. csak élni tovább.”
Visszautalva a kezdeti közmondásra, ez a könyv tényleg magáért beszél: a legjobb ajánló az lehetne, ha képeket, részleteket lehetne közölni csak úgy, véletlenszerűen, kiragadva egy-egy gondolatot, az író kiemeléseivel és aláhúzásaival. Ezért hadd idézzek két részletet. Az egyik az elejéről, tulajdonképpen a cím magyarázata, és nagyon ütős metafora-sorozattal közli velünk a lényeget: „ A zöldlámpa azt jelenti, hogy mehetünk: haladjunk tovább, előre. […] Életünkben a saját utunkat igazolja. Jóváhagyás, támogatás, dicséret, ajándék, olaj a tüzünkre, biztatás és étvágy. Készpénz, születés, tavasz, egészség, siker, öröm, fenntarthatóság, ártatlanság és újrakezdés. Imádjuk a zöldlámpát. Nem kényszerít irányváltoztatásra. Könnyű. Mezítlábas nyár. Igent mond és megadja, amit akarunk. A zöldlámpa azonban álcázhatja magát sárga vagy piros lámpának is. Lehet figyelmeztetés, elterelés, elgondolkodó szünet, közbeszólás, ellenvetés, gyomorrontás, betegség és fájdalom. Lehet pont, zsebkés, intervenció, kudarc, szenvedés, pofon, halál. A sárga és piros lámpát nem szeretjük. Lelassít vagy megakaszt. Nehéz. Mezítlábas tél. Nemet mond, de néha azért megadja azt, amire szükségünk van.” „ Az élet autópályáján úgy lehet a legjobban közlekedni, ha a megfelelő pillanatban relatívan viszonyulunk az elkerülhetetlenhez. […] Vagy kitartunk és folytatjuk egy áhított cél hajszolását, vagy megfordulunk és új taktikát ötlünk ki a megszerzésére, vagy feladjuk és húzunk egy rovátkát a sors rubrikájába. […] Ez a könyv a zöldlámpákról szól és annak tudatosításáról, hogy a sárga és a piros is előbb-utóbb zöld lesz.”
A másik idézet a könyv végéről való. Tulajdonképpen nem is idézet és nem is része a memoárnak, de nagyon hitelessé és igazzá válik a könyv tükrében: Matthew McConaughey saját bevallása szerint szerencsés ember, hivatására nézve mesélőnek tartja magát, mellette verseket ír és frusztrált zenész. Remek útitárs, otthon érzi magát a világban, előbb a hasonlóságokat nézi, csak azután a különbségeket; hiszi, hogy a hegek az igazi tetoválások, hat vízivó versenyt megnyert, evés előtt imádkozik, mert így jobb ízű az étel. Gasztronómiát és építészetet tanul, imádja a sajtburgert és a savanyú uborkát, még tanulja, hogyan mondja, „sajnálom”, és szeret hetente egyszer jót sírni a templomban. Szeret csak azért csinálni dolgokat, hogy lássa, képes-e rá, sosem fekszik le haraggal, és nemrég megtanulta, hogy az embernek többféleképpen is lehet igaza. Feleségével alapítványi iskolákban segítenek veszélyeztetett gyerekeket, az austini Texasi Egyetem professzora, kulturális nagykövet, márkanagykövet, kreatív igazgató. Matthew jobban szereti a napnyugtát, mint a napkeltét.
Kiemelném a fordítás minőségét is (Pék Zoltán munkája): egyrészt nagyon változatos, gazdag a nyelvezet, főleg a versek, aforizmák esetén nem lehetett egyszerű megtalálni a megfelelő szavakat; másrészt nagyon átjött az a férfias, kemény, őszinte beszédmód, az a fanyar humor, ami a történetek alapján a színész sajátjának érezhető. Karakter és beszédmód szépen hangolódik egymásra a fordításban is. (És ezt azért is érzem különösen értékesnek, mert Matthew McConaughey a saját filmbeli karaktereinek megformálásában is igen fontosnak érzi ezt a fajta hitelességet.)