Hervé Le Tellier Goncourt-díjas regénye a thriller elemeit vegyíti valami mással, amit nehezen vagy egyáltalán nem tudok megfogalmazni. Emiatt nehéz a könyv műfaji besorolása. A fülszöveget elolvasva az az érzésem támadt, hogy valami Lost-szerű történettel lesz dolgom, de a borítón feltüntetett “bélyeg” (“Goncourt-díj 2020) azt sugallta, hogy többről van szó annál, mint amit a rövid szinopszis sejtet. És tényleg.
Az Anomália egy rendkívüli esemény következményeiről szól. Az Air France egy Párizsból New Yorkba tartó repülőgépe váratlanul hatalmas viharfelhőbe kerül az Egyesült Államok keleti partjainak közelében. A turbulencia ide-oda dobálja a gépet, amelyik megrongálódik, de az utasok megússzák karcolás nélkül és épen földet érnek New Yorkban. Három hónap múlva ugyanaz a gép ugyanazokkal az utasokkal ismét leszáll. A regény nem a jelenség (a megkettőződés) okait kutatja, így igazából nem is kapunk magyarázatot arra, hogy mi történt. A szerző a gép néhány utasának történetét és a megmagyarázhatatlan esemény következményeit meséli el. Az eset egyeseknek felnyitja a szemét, másoknak fájdalmat okoz, de szinte mindenkinek egy második esély lehetőségét hordozza valamilyen formában. Le Tellier zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy észrevétlenül tesz fel kérdéseket, nem ítélkezik, és súlyos gondolatok magvát ülteti el az olvasó fejében. Tükröt tart elénk, és szembesít emberi mivoltunk valóságával, miközben olyan kérdésköröket érint, mint a teremtés, a létezésünk eredete, a megismerhető határai vagy a vallás és a tudomány ütközése, a sorok közé rejtett cinizmusa pedig azt sejteti, hogy kevesek vagyunk a pontos válasz megfogalmazására.
A szerző a regényt három részre osztotta. Az első rész fejezeteiben egy-egy szereplőt mutat be pár oldalon. Kettő kivételével a repülőgép utasai. Ők ketten a Princeton Egyetem matematikusai, akik 9/11 után, a Pentagon felkérésére, az MIT alkalmazott matematikai tanszékének keretén belül, egy munkacsoport tagjaként olyan biztonsági és cselekvési protokollt dolgoztak ki a polgári légi közlekedés számára, amely elvileg minden (de tényleg minden) lehetséges forgatókönyv esetén alkalmazható. Na, tőlük várják a hatóságok a magyarázatot az Air France 006-ossal történtekre, mert ilyen viszont nem szerepel a protokollban. A második részben a lehetséges magyarázatokkal foglalkoznak a szereplők, a harmadik részben pedig a “megduplázódott” emberek találkoznak önmagukkal, illetve próbálják tovább élni az életüket.
Hervé Le Tellier stílusa tömör, letisztult, lényegre törő. A szöveg olvasmányos, a cselekményvezetés nem teljesen lineáris, térben és időben is ide-oda ugrál, de az elbeszélés könnyen követhető. Képes néhány oldalba sűríteni egy élettörténetet vagy egy hosszú, hónapok alatt kibontakozó drámát. Ha egy bérgyilkos sztoriját meséli el, a próza a krimi/thriller stílusjegyeit viseli (és van gyomorforgató rész is); amikor az író-műfordító történetére vált, enyhe stílusbeli váltás is tetten érhető, mert megköveteli a szereplője érzelem- és gondolatvilága. Ezek a váltások nagyon finomak, nem lesz tőlük töredezett a szöveg.
A regény számos témát érint. Az egyik legszembeötlőbb a teremtés kérdésköre, és ezt a jelenségre szolgáló magyarázat keresése közben vesézik ki a szereplők. Az emberi faj eredete egyetlen anomália következtében megkérdőjeleződik, és a különböző területek képviselői különböző teóriákba kapaszkodnak. A tudósok olyan elméleti kifejezésekkel dobálóznak, mint Einstein–Rosen‑híd (azaz “féreglyuk”), húrelmélet, huszonhat dimenziós hipertér, bionyomtatás vagy Boström-hipotézis. A válságstáb koponyái ez utóbbira teszik a voksukat. Niklas Boström szerint mindannyian egy szimulációban élünk – más szóval létezésünk pusztán számítógépes program. Nem kell megijedni, az elméleti fizikai okfejtés nem hosszas és nem unalmas, Le Tellier tisztában van azzal, hogy az olvasók nagy hányada ezen a téren meglehetősen laikus. S hogy ne legyen egyoldalú a téma megközelítése, természetesen a vallási oldalról is igyekeznek megvizsgálni a jelenséget. A Fehér Ház alagsori műveleti szobájában tucatnyi vallási vezető keresi a választ a történtekre, ki-ki a saját tanításaira hivatkozva, a maga vallása szövegeiből idézve. A végeredmény a teológiai és a tudományos eszmefuttatás terén is hasonló: biztosat nem tudhatunk.
Érdekes megfigyelni azt is, hogyan csapódik le a megkettőződés az egyén szintjén. Meglepő szituációkban nincs hiány. Az egyik szereplő hetekkel a gép első landolását követően öngyilkos lett – így aztán az illető tulajdonképpen egy újabb esélyt kap az életre, amikor az Air France 006-os járata júniusban újra földet ér New Yorkban. A gépen utazó, mindig óvatos, precízen dolgozó, kettős életet élő bérgyilkosra saját duplikátuma jelent veszélyt, és cselekednie kell. Ezen a téren volt egy kis hiányérzetem: szerintem a szereplők némelyike kissé valószerűtlenül reagált, amikor önmaga másával szembesítették. Én valószínűleg beleőrülnék, az utasok közül viszont egy sem roppan össze a mérhetetlen teher alatt.
Meg kell említenem Le Tellier finom humorát, amely azokban a fejezetekben csúcsosodik, ahol a politikai döntéshozók és a vallási vezetők szembesülnek az eseményekkel. A maró gúny nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző mit gondol róluk meg az egészségtelen társadalmi sztereotípiákról. Hadd említsek két példát. Egy: a kínai meg a francia államelnököt nevén nevezi, míg az amerikait csak körülírja, de olyan érzékletesen, hogy az olvasóban fikarcnyi kétség sem marad, kiről van szó, és mosolyt csal az arcra azzal, ahogy az elnököt ábrázolja. Kettő: az a jelenet, amelyben a világ jelentősebb felekezeteinek amerikai vezetői vitatkoznak a lehetséges magyarázatok felett, felér egy bohózattal.
Hervé Le Tellier (1957) matematikus-nyelvész, tudományos újságíró, regényíró, az irodalmi kísérletezésről híres OuLiPo-csoport elnöke. Eddig mintegy harminc kötetet publikált; magyarul ez az első regénye. Az Anomália csak Franciaországban több mint egymillió példányszámban fogyott, és több mint harminc nyelvre fordították le. Franciaországban már dolgoznak a regény televíziós adaptációján.