A 20. század második felében alkotó sci-fi írók közül számomra mindmáig a két legkiemelkedőbb Frank Herbert és Isaac Asimov. A Dűne sorozat és az eredeti Alapítvány-trilógia könyvmolyságom legmeghatározóbb olvasmányai közé tartoznak, olyan történetek, amelyekbe bármikor szívesen elmerülök. Annak ellenére, hogy a két regényfolyam merőben eltérő, mindkét írónak sikerült megalkotnia egy olyan egyedi világot, ami képes volt évtizedeken keresztül megállni a helyét, tele emlékezetes helyszínekkel és karakterekkel. Amikor egy új sci-fi könyvet veszek kézbe, azt néha akarva-akaratlanul is a fenti művekhez hasonlítom – amennyiben legalább minimális hasonlóság van ezek között természetesen –, és az olvasás ideje alatt megpróbálom magamban kisilabizálni, hogy ez jó vagy éppen rossz dolog.
Arkady Martine Birodalomnak nevezett emléke már az első néhány oldalon mosolyt csalt az arcomra, ugyanis pont olyan érzés volt megismerkedni Teixcalaannal, mint évekkel ezelőtt leszállni az Arrakison vagy a Trantoron.
A történet középpontjában Mahit Dizmare áll, a független Lsel Állomásról, aki nagykövetként érkezik a hatalmas Teixcalaani Birodalom fővárosába. A bolygóra érkezve megtudja, hogy elődje halott, és bármennyire is szeretne egyenes válaszokat kapni arra vonatkozóan, ami a férfival történt, már az első pillanatoktól kezdődően akadályokba ütközik. Egy általa kedvelt, de mégis idegen kultúrában, szövetségesek és barátok nélkül Mahitnak nem sok esélye van arra, hogy fényt derítsen az igazságra, de tudatában lévén annak, hogy reakciója és cselekedetei akár állomása függetlenségére is veszéllyel lehetnek, nem engedheti meg magának, hogy meginogjon pozíciójában.
Arkady Martine regénye lenyűgöző. Az általa megteremtett világ és kultúra már a legelején beszippantja az olvasót és nem is ereszti mindaddig, amíg a kirakós minden darabja a helyére kerül. Teixcalaan hierarchiája és politikája lebilincselő, a birodalom grandiózussága vetekszik a Herbert és Asimov által megálmodottakéval, a “barbár” Mahit karakterének köszönhetően pedig egy a Városban jelenlévő, mégis kívülálló nézőpontot is megismerhetünk.
Az írónő remekül adagolja ezeket az információkat: nem tár fel túl sokat az olvasó előtt, de annyira keveset sem, hogy az esetleg már frusztráló legyen, így a kicsivel több, mint ötszáz oldalas regény valósággal olvastatja magát. Szinte minden fejezetben felbukkan egy újabb érdekesség, amely által többet megtudhatunk a szereplőkről, Teixcalaan terjeszkedő birodalmáról vagy éppen a regény cselekménye előtti eseményekről. Mindeközben Mahit belső vívódásai kiélesednek, otthona iránti hűsége szembekerül a Birodalom iránti rajongásával, és felszínre kerülnek olyan titkok is, amelyek csak tovább mélyítik a történetet.
A Birodalomnak nevezett emlék elsősorban politikai sci-fi, de ez senkit sem kellene elriasszon attól, hogy kézbe vegye Martine regényét. Tény, hogy elemeiben Herbertet és Asimovot tartalmaz, itt-ott néha belassul, azonban ha ezek miatt nem is tekintünk rá úgy, mint egy mesterien megírt űroperára, véleményem szerint az írónő igenis közel jár hozzá. A különböző kultúrák bemutatása, a költészetet és irodalmat a társadalom majdnem összes ágában felhasználó galaktikus birodalom, a merőben másképp gondolkodó szereplők és a titokzatos, de létező idegen civilizációkról elhintett információmorzsák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy türelmetlenül várjuk a sorozat újabb részeit.
Bár Arkady Martine-nak korábban jelentek meg rövidebb írásai a zsáneren belül, a Birodalomnak nevezett emlék volt az első regénye, amellyel 2019-ben elnyerte a legjobb regénynek járó Hugo-díjat. A regény folytatása tavaly márciusban jelent meg angol nyelven A Desolation Called Space címmel és néhány hónappal az első kötet eseményei után játszódik.